Azt hiszem, szerelmes vagyok. Azt nem tudom, hogy a szerelem maga miatt, vagy ténylegesen benne, a férfiben vagyok szerelmes, de szerelmes vagyok. Minden szerelem más, és a most szerelme a legszebb. Tényleg nekem ez a szerelem talán a legszebb. Amikor hozzámér, belebizsereg a böröm, elakad a sóhajom. Annyira hiányzik, hogy sirni tudnék, amikor nincsen velem. Pedig nem, nem akarom kisajátítani, nem akarom csak magamnak, de amikor távol vagyok tőle, mintha egy darabot szakítottak volna le belőlem. Voltam már szerelmes, sokszor. Voltam csalodott, meg újból szerelmes, és mégis, ez most egy új érzés. Tudom, érzem, hogy van remény, hogy viszonozza az érzéseimet.
Boldognak kellene lennem, és lehet, hogy az is vagyok. Mégis, ott bújkál a szívemben a sírás. Ahogyan a róka mondaná, semmi sem tökéletes. Valami mégis hiányzik.
Azok a lelki beszélgetések amiket annak idején nyuszikámmal olyan jól estek. Az amikor bármiről is volt szó, olyan nagyokat tudtunk dumálni. Néha játékosan, máskor szinte sirva. Annyira, hogy már félszavakból is megértettük egymást. Nos az ilyenfajta beszélgetések hiányzanak. Elmondja egy nap százszor, hogy szeret, babusgat, én vagyok a kincse a mindene. Ezek mind olyan jó dolgok, de miért nem tudok vele beszélgetni? Nem , az nem igaz, hogy nincs benne fantázia, tudom, érzem, mint ahogy azt is érzem, hogy nem meri megnyitani a lelkét előttem. Fél tőlem. Vagy talán a saját érzéseitől? Elmondtam neki, mi bánt. Azt mondja ez, nem igaz, mert ő mindent elmond nekem. Lehet, hogy én látom másképp?
De nem sietek, azt mondja nem volt még úgy időnk, hogy nagyokat beszéljünk. Lehet, én várni fogok türelmesen. De azt is tudom, hogy ha őt is el kell engednem, akkor el fogom engedni, mert csak akkor tudok igazán szeretni, ha érzem, hogy a viszonzás is öszinte. A szerelem akkor hal meg, amikor rabul akarjuk ejteni. Minél jobban kapaszkodunk beléje, annál inkább elfogy, mint egy pislákoló gyertyaláng.
Amikor mosolyog, és úgy néz rám, a lelkem dalra fakad. Olyan gyönyörű szemei vannak, annyi melegség árad belőle. És a szemein is túl odabent megpillantom az ártatlan gyermeket, aki úgy várja, hogy szeressék, és szerethessen.
Miért van mégis hiányérzetem?