Páris, jaj, úgy mondom ezt, mint egy titkos kis ábrándot, úgy mondom ezt mint egy kis melódiát.

Van nektek álmotok? Mert nekem van...............rengeteg sok. Egyik ilyen nagy álmom, az, hogy egyszer elmenjek Párisba. De nem egyedül és nem akárkivel, o nem. Páris a szerelem városa. Oda csak vele, a legjobbal érdemes menni. Nem, nem hetekre, nem honapokra, csak egy esetleg két napra és éjszakára.

Páris, o Páris imádlak, szeretném lábammal érinteni földedet, és .......de csakis akkor amikor szerelmes vagyok. Szerelem nélkül Páris nem ér semmit.

Szerelemes vagyok..........mint mindig. De azt hiszem ezt már mondtam. Igen, mert annyiszor, de annyiszor vagyok, és voltam és leszek szerlemes. Szerelmes vagyok a szerlembe. Ez a világon a legszebb dolog. És álmodom, nyitott szemmel álmodom. Páris, Páris. Annyi szép helyet be kell még járjak, és nem egyedül, nem egyedül.

Az állitmány már megvan, kell hozzá alany is. BEvonzom, érzem, hogy bevonzom, mert nagyon akarom.

Hogy esetleg fájni fog? Már most fáj, de jobban fájna a szürkeség, az unalom, a mindegy hogyan. Álmodni, szárnyalni érdemes, és én repülni fogok, hamarosan.

Páris, Páris, érzem, hogy vár reánk.

Hát igen, most olyan rizibizi a fejem. Ahelyet, hogy tanulnék itt járom körebe a különböző ismert és nem ismert blogokat és keresgélek, olvasgatok, de magam se tudom mi az ami után kutakodom? Talán azt hiszem, hogy majd valaki súg, hogy valaki megmondja merre is menjek hogyan is csináljam?

Na mindegy. Fürödtem egy jót, meleg vizben, mert az is mostanság nagy szó, mert csak olyan langyos lábviz féle van amióta a hidegek bekösözntötek és hiába mondom, hogy ki kéne mosatni a kazánt, mert nincs aki meghallja, meg ha hallja is csak annyi.

De én megoldottam ma. Fel a tűzre két lnagy fazakat és lön forró víz, még gözölgött is, jajjjjjjjjjjj milyen jóóóóóóóóól esett. Egy kis lazítás, gyertya miegymás és .................jó es lett vóna, ha nem érkezik meg közben a család, nagy dirdurral.

Mostanában ritkábban tudok blogolni. Iskola, vizsgák, aztán megint vizsgák, ott van a szalon is ami hol megy hol nem . Tele vagyok anyagi próblémákkal. Meguntam, hogy mindig csak az én fejem kell fájjon minden kifizetésekért. mindent én rendezek. Bankot, üzletet, adoságokat, mindent. Otthon meg csak a kritikákat kapom. Ez a blog a kikapcsolódás számomra. amikor valami hiányzik, nem Mackómat hivom, minek is hivnám, hiszen már előre tudom a választ. Puszi szeretlek és aztán pász. Majd találkozunkra már nem adok, nem találkoztunk a múlt év óta, többnyire én hívom, de már lassan ezt is unom. Ő az aki mindig beteg, rosszul van, rossz kedve, és én aki folyton tartom benne a lelket. Megismertem valakit, beszélgetünk, de nem akarok tőle sem semmit. Egyszer a saját házamban kell takarítsak. A saját életemben kell rendet teremtsek. Hiába vagyok már több mint egy éve ezer évre tőle lelkileg, ha az anyagiakkal még mindig le tud húzni. Meg kell oldanom saját magam. Nincs más választás.

Beleolvasok néha ismeretlen barátaim blogjába és még ritkábban írok is hozzászólást. Volt egy blog, ami nagy hatással volt rám, szinte mondhatnám megváltoztatott sok mindent az életemben. Pedig nem volt a barátom, sőt, néha szinte féltem tőle, de úgyanakkor élveztem is. Amolyan skorpiós játék volt. nem tudtam miért élvezem annyira. Aztán eltünt, biztosan boldog valahol, megtalálta a célját, megtalálta az élete párját. Később rájöttem miért talált kettőnk között a szó. Egy kicsit én is skorpió vagyok. Mármint az aszcendensem, és egyre inkább érzem, hogy erösődik bennem. Érdekes változások.

Ma megint egy eltünt blogba olvastam bele. nagyon érdekes, amikor megtaláljuk a boldogságot, akkor már nincs szükségünk blogot írni. Lassan így mennek el a képzelt barátok. De nem sajnálom őket, inkább örvendek neki, és erősebb lesz a hitem, hogy egyszer majd én is azért megyek el végleg, mert megtaláltam azt amit olyan rég keresek.                                                

Boldog vagyok. Ez most nem vicc. Amikor leértem a gödör aljába, és ott sirdogáltam egymagamban arra gondoltam....Szegény Cica-mica most olyan kis szerencsételen vagy. jaj jaj.!!!De nem szeretek sokáig szerencsétlen lenni, az olyan unalmas. Eszembe jutott, hogy akárhol is lennék most rajtam áll, hogy hogyan érezzem magam. Azért is boldog vagyok. Nekifogtam újból naplot írni. De nem akármilyet. Ebben a naplóba csak a jó dolgokat írom be. Hála naplónak nevezem. Amikor ott ültem a gödör alján és keseregtem azon agyaltam, hogy hogyan tudnám magamat jobb kedvre deríteni.

Lehet, hogy te kedves olvasó nem hiszel az Angyalokban, én hiszek. Mint egy kis sellősuhintás, úgy sugott nekem. Figyelj a hangra, és az megmondja. Ilyenkor pattannak be a jó ötletek. Mit sugott? Nem is tudom. De ha a saját nyelvemre leforditom valami ilyesmit:

Mindegy, hogy hol vagy, a fontos, hogyan érzed, éled meg.

Senkinek nem vagy fontosabb, mint amilyen fontos vagy Te magadnak

Hogyan szeressen téged bárki, ha te nem szereted önmagad. Itt aztán kihuztam magam és mondogatni kezdtem. Jaj milyen erősen szeretem magam, egyszerűen imádom magam, imádom azt, hogy elmúltam 40, imádom azt, hogy már nem vagyok olyan fitt mint régen, imádom azt, hogy néha felejtek, imádom a ráncaimat, imádom azt, hogy még mindig társtalan vagyok, imádom azt, hogy az idővel folyton bajom van, valami mindig lemarad, valami mindig elmarad, egyszóval csupa imádat vagyok.

Ott állt a hátam megett és mosolygott. Nem néztem rá de éreztem, hogy mosolyog.

Miért görcsölsz annyit? Miért és kinek akarsz folyton bizonyitani?

Sirtam, engedtem hadd menjen ki belőlem. Nem kellett színészkedjem, nem kellett szerepeljek, magammal voltam csak, és magammal már nem hazudok. Magammal öszinte szoktam lenni. Mostanában.

Akkor döbbentem rá a valóságra.

Mindig mástól várom a boldogságot. Szinte már kunyerálom azt, hogy szeresenek. Eltüröm azt, hogy kritizál, eltüröm azt, hogy hisztizik velem, csak hadd haljam néha, hogy azt mondja szeretlek. Mostanában mindig csak panszkodik. Még szeretőnek is gyatra, de aztán barátnak egyenesen förtelmes. Ajaj, már megint úgyanazt vonzottam be amitől félek?

Arra gondolok, hogy gyerekkoromban mindig attól féltem, hogy elhagynak, hogy senki nem szeret, és tessék, mit vonzottam be? Egymás után hagytak el az emberek. Elöszőr az apám, aztán az anyám, aztán a testvéreim, aztán a nevelőm, végül a legjobb barátnőm is cserben hagyott. Miért kellett mindez nekem? Ezt kellett megtapasztalnom? Folytonos félelem, mindenkiben csak csalódni.

Hát persze cica, hiszen a saját világunkat mi alkotjuk meg. Amikor férjhezmentem és az első év vitái mérgeztek, azt hittem mindennek az oka. Csórok voltunk mindketten, és pénztelenek. azt hittem a veszekedéseknek az igazi oka, hogy nincs pénzünk. Görcsösen nekifogtam pénzt keresni. Annyira akartam, hogy közben elfelejtettem mi a legfontosabb. Pénz, pénz, pénz. És lön pénz. Igazi üzletasszony lettem, mindenki irigyelt, mindenre futotta a pénzből, csak egy dologra nem. Arra nem. Azt nem lehet megvenni. buta liba.

Azért is boldog vagyok. O igen, megtanultam a leckét, nagyon nagy árat fizettem érte, de most már tudom. Csak az az egy dolog a legfontosabb. És miért?

A pénz elmegy, elfogy, mert ilyen a világ. Ma nálam van, holnap nálad. Minden változik, átalakul. A szépség elmulik. Lassan elhervad. A legszebb nő is egyszer megöregszik. És ez igy van rendjén. A barátok is elmennek, ki így, ki úgy. Ez sem baj, majd jönnek újak, mindig jönnek újak.

Szeretem magam. Így ahogy vagyok. Szőkén vagy barnán, csinosan vagy kövéren, fiatalon vagy öregen, mindegy, akkor is szeretem magam. Én vagyok magamnak a legjobb barátja.

Álmodtam egy világot magamnak, Itt állok a kapui előtt, Adj erőt hogy be tudjak lépni, Van hitem a magas falak előtt............régi dal, nem is tudom jól emlékszeme már?

Bármelyik lehetnék, és bármelyik vagyok is, csak szemed legyen, hogy meglásd bennem az igazi Boszorkányt, és szíved legyen, hogy érezd bennem az igazi Angyalt.

Angyal és Boszorkány, hát nem csodálatos mindkettő? Az Angyal felelmel és vigyázz rád. A Boszorkány megtanít élni, küzdeni, meggyogyít ha beteg vagy.

Boldog vagyok. Azért is boldog vagyok. Ha lent ülök a Gödör mélyén sem baj. A gondolataimmal azt teszem amit én akarok. A Gondolataimnak ura vagyok. Ha akarom, és akarom, miközben odalent ülök a Gödörben és majszolom a kenyerem arra gondolok, hogy a menyországban vagyok. Behunyom a szemem és máris repülök. A gondolatoknak teremtő ereje elvisz engem messzire...........oda ahol sok mosoly és sok sok szeretet van.

Az új évben fogadalmakat kellene tennem? O nem, erről a szokásomról már rég lemondtam. Ellenben terveket azt igen. nem fogadkozom, hanem tervezek.

Ebben az évben tudom, hogy egyenesben fognak jönni a dolgaim. A szerelem terén is. Elengedem mindazt akit el kell engedni, mert a szerelem az szabad. Senkitől nem lehet többet kérni mint amennyire képes.

Most már rájöttem, hiába szeretem őt, ez nem elég. Ő is azt mondja szeret. Eszembe jut egy régi szerelem. Akkor is azt éreztem szeretnek, de nem annyira, hogy vállalni tudják a szerelmet. Most már tudom, hogy aki nem meri vállalni az nem is szeret igazán. Félszerelmek pedig nincsenek, félszerelmek nem is kellenek. Nehéz és kemény évet hagytam magam mögött. Barátok jöttek, barátok mentek. Volt jó, volt rossz. Van aki még hiányzik, van aki már nem, lassan a feledés fátyla ráborul azokra a dolgokra, emberekre akik egyszer érzelmeket csikartak ki örömöt vagy sirást, bánatot, kacagást.

Nem, nem felejtem el őket sem egészen, hiszen nem is akarom. Minden egyes megélt élményemre emlékezni akarok, csak már megszüntek annyira fontosnak lenni, el tudtam engedni. Egyszer egy férfi akit jóformán nem is ismertem azt mondta nekem -Soha ne engedd meg, hogy bántsanak.- Inkább azt mondta volna, hogy senkit ne engedj a szívedbe. Akit beengedsz oda az mindig fájdalmat okoz. Mégsem bánom. Ha elfalaztam volna magam minden és mindenki elől, akkor most szegényebb lennék érzelmekből. Nem fájna a szívem csak megölne a magányom. Szeretek repülni. Elöző életemben biztosan madár voltam. Sirály, és ott repültem a sziklák és hullámok között. Csak úgy felfeküdtem a levegő hátára és suhantam. Vagy talán angyal voltam? És a nagy repülések vége az lett, hogy lezuhantam. Hát igen....már megint összevissza beszélek..........csak úgy magamnak.

Annyi minden van bennem és nincs akinek adjam.......nem az a legszörnyübb ha adsz és nem viszonozzák, hanem az amikor adni akarsz, de nem kérnek belőle. nem kérik mind, csak egy kicsi részletet belőle, vagy tán még azt se.

Megyek lefekszem, holnap majd jó napom lesz, és az éjjel szeretnék megint arról álmodni, hogy repülök.

A gödör alján üldögélek, és várom hátha a sors megszán és felhúz magától engem is végre. Pedig tudom, hogy egy ember van csak aki rajtam segíthet de az most förtelmesen lusta dög és síratja önmagát. Ez van.

Holnap egy új nap vár rám, talán akkor elindulok kifelé a sánc aljából.

Én kis NAIVA! Már van közösségi oldalam, és még tetszik is, pedig sem közösségem, sem azt nem tudom, hogy pontosan mire való. De majd csak rájövök, vagy valaki megmagyarázza.

Valami fület is kaptam, de azt sem igazán értem. Kár, hogy nincs annyi időm, hogy körbe böngésszem a dolgokat. Jó jó ez a sok változás, az egyetlen dolog ami bosszant, hogy most nem tudok képeket feltenni, mert nem olyan egyszerű mint régen. Na de hát ez van.

Nem tudom, egyszerűen nem tudom. Most nevessek, vagy sírjak?

Azt mondtam nem szólók hozzá többé, azt mondtam, nem keresem, s mégis. Azt már tudom, hogy ahányszor felfogadok valamit annak nem lesz jó vége, kész többet nem fogadkozom. Úgy legyen, ahogy lesz, lazán veszem, de azért fáj. Vannak dolgok, amik nem múlnak olyan gyorsan, ahogyan szeretném.

-         Csalódtam benned, tudhattam volna-, Tudhattam volna, hogy nem mindenki, aki őszintének tűnik az is. J is megmondta, hogy vigyázzak, mert nem eszik forrón a kását. Én azt hiszem mindenki olyan őszinte, mint én. Én azt hiszem, ha én úgy érzek, ahogyan, akkor biztosan ő is. Ó én kis naiva!

Nem tudta miről beszélek, még ő volt felháborodva rám, hogy a múlt héten nem válaszoltam az smseire és nem is vettem fel a telefont, amikor hívott. Ez megint hazugság, mert nem hívott, és ez egy újabb játszma. Még soha nem veszekedtem smsben, tegnap megtettem. Mindig vigyázok arra amit mondok, nem sértegetem hiába az embereket, főleg nem azt, akit szeretek, de tegnap boszorkány voltam. Egy kicsit. Meg kellett végre mondjam, hiszen csak hisztizett velem az utóbbi időben. És még én voltam a hisztis. Az ő szemében. Meg a türelmetlen. Arrogáns volt és elutasító. Pedig csak annyi kellett volna, hogy…..ne haragudj…..vagy egy…..bocsáss meg. De egy skorpió nem tud bocsánatot kérni, csak ha az érdekei azt kívánják. Mire való volt ez az egész játszma? Azt hiszem szakítani akart, lehet, hogy már más játszma érdekli, és én is csak egy voltam a sok közül, vagy egyszerűen megunta, hogy minden nem úgy történik, ahogyan ő szeretné. Az igazság, hogy már én is kezdtem érezni, hogy semmi sem olyan, mint régen. Egyre laposabbak kezdtek lenni a beszélgetéseink. Nem is tudom hol romlott el? De már nem is érdekel. Egy kis skorpió azért bennem is volt… tegnap. Amikor már éreztem, hogy nagyon dühös, és mindent feléget maga körül akkor azt írtam neki…- Pukkadj ki!

Szerintem ez volt a csúcs, hogy mit válaszolt erre inkább nem mondom, de akkor már minden harag kiszállt belőlem. El kezdtem kacagni magamban. Kívülről láttam magamat és őt is. Olyanok voltunk, mint két hitvány gyerek, akik összevesznek egy ócska játék felett.

Vége vége vége pont pont……………megyek dolgozni

Minden nap változik, mindennap történnek vagy éppen nem történnek dolgok. Már négy napja nem hallottam a hangját, és érzem, egyre inkább elengedem. Túl sokat játszmázik, túl büszke, vagy nem is tudom? Lehet, hogy nem szeret eléggé? Lehet, hogy azok a szavak, amiket elmondott csak úgy jöttek a semmiből és tovaszállnak vissza a semmibe? Olyan könnyen mondta, hogy SZERETLEK, és én minden szavát elhittem. Talán mert nagyon akartam hinni neki?

Érdekes dolog, mert még csak nem is haragszom rá. Bárkire jobban haragudtam volna, talán ezelőtt pár évvel, talán a szívem darabokban heverne, de nem. Most nem haragszom. Egy kicsit szomorú vagyok, lehet, hogy még sírni is fogok néha, de lehet, hogy nem. Minden nap egy kicsit elengedem. Ő azt hiszi, szenvedek, azt hiszi, nem fogom kibírni nélküle, és majd a lábainál heverek, és azt teszem, amit ő mond? Vagy csak játszik, mert olyanok a skorpiók. Szeretnek játszmázni. Tudnám, mit tegyek? Ha én is játszmáznék vele, akár meg is szelídíthetném, de mégsem teszem. Egyszerűen fáraszt ez a játszmázás. Ez a hamis őszinteség. Mindennap távolabb érzem a szívem, és tudom, hogy egy napon úgy fogom elengedni, hogy vissza se nézek rá. Egyszerűen elfelejtem. Azt mondta volt nekem nem is olyan régen, hogy ha már nem lehetünk szeretők, akkor is majd barátok leszünk. Szomorú voltam, de nem szóltam semmit. Hogyan is mondtam volna meg neki, hogy szerető még csak tudott lenni, de a barátom nem. Aki nem tud meghallgatni, aki nem tárja ki őszintén neked a lelkét, az hogyan is lehetne a barátod? Sehogy. Eleinte aprópoztam, gondoltam biztatni kell, aztán rájöttem, ennyi, amit akar, amit tud adni. A többit vagy nem akarja, vagy nem képes rá. Mindenki csak annyi szeretetet képes adni, amennyi van benne. Hiába kérném én, hiába várnám, hogy többet adjon.

Én nem is várom. Azt hittem, azt reméltem ő lesz majd az én lelkem másik fele, de sajnos rájöttem, nem elég, ha a külső szép, ha a külső vonz. Ennél sokkal fontosabb a belső, a szív, a lélek. Nem. Nem tudtam vele még csak gondolati hidat sem építeni.  A tegnapelőtt születés napja volt, felhívtam és köszöntöttem. Vásároltam neki ajándékot, de lehet, hogy nem lesz már rá módom odaadni. Kitudja. Lehet, hogy azért oda adom. Hiszen neki szántam. nem baj, ha ő elfelejtette az én napomat, nem baj, ha ő elfelejtett nekem ajándékot adni. Már nem számít.

Arra gondolok, hogy bevonzottam őt az életemben, annak értelme és oka volt. Érzem, hogy még nincsen vége. Érzem, hogy még találkoznom kell vele, az igazi lelki társammal, az Iker lelkemmel.  Tudom, hogy meg fog történni, de hogy mikor? Várok, és közben megtanulom a türelmet. Nagydolog türelmet tanulni. Addig is RENDET teremtek magam körül. ha nincsen rend az életemben, nincsen harmónia, nincs igazi nagy öröm. Addig nem is fogom megtalálni, vagy ő megtalálni engem, amíg nem teszek rendet az életemben. RENDnek kell lenni kívül is belül is.

FINITA...
Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott.
Hogy maga jobban játszott, mint én?...
... Magának jobb szerep jutott!
Én egy bolond poétát játsztam,
Ki lángra gyúl, remél, szeret —
Maga becsapja a poétát,
Kell ennél hálásabb szerep?!...
Kár, hogy kevés volt a közönség.
Nem kapott illõ tapsokat,
Pedig ilyen derék játékért
Máskor kap rengeteg sokat.
Mert e szerep nem most elõször
Hozott magának nagy sikert:
Volt már olyan bolond poéta,
Aki magának hinni mert...
Én magam e csúfos bukásért
Vádolni nem fogom soha,
Ez volt az utolsó csalódás,
A szív utolsó mámora.
Egy percig újra fellángoltam,
Álom volt, balga, játszi fény;
Megtört egy kegyetlen játékon,
Leáldozott egy lány szivén...
Vége van. A függöny legördült,
Végsõ akkordot rezg a húr,
Elszállt a hitem, ifjuságom,
Utolszor voltam troubadour...
Eddig a vágy hevéért vágytam,
Most már a hitben sincs hitem,
Ártatlanság, szûzi fehérség
Bolond meséjét nem hiszem.
Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott,
Rám tán halálos volt a játék,
Magának érte taps jutott.
Így osztják a babért a földön,
Hol a szív sorsa siralom...
... Hány ily darab játszódott már le
Ezen a monstre–színpadon?!

Mért kell örökké játszani. Most adom a sértődöttet, most nem írok én, hadd egye a fene, hadd legyen ő az, aki megalázkodik.

Furcsa, tudom, hogyan gondolkozik, mégsem tudom megérteni. Nekem nem is fontos, hogy nekem legyen igazam, nekem az a fontos, hogy érezzem, valóban ragaszkodik hozzám. De ő csak játszmázik, várja, hogy én legyek az aki elsőre írok, aki meghajolok, akinek néha rá lehet szólni.

Azt mondod, szeretsz, de mégis játszmázol.

Miért van mégis hiányérzetem, ha szeretsz? Miért érzem, hogy nem egy a szeretet nyelvünk?

Azt hiszem, szerelmes vagyok. Azt nem tudom, hogy a szerelem maga miatt, vagy ténylegesen benne, a férfiben vagyok szerelmes, de szerelmes vagyok. Minden szerelem más, és a most szerelme a legszebb. Tényleg nekem ez a szerelem talán a legszebb. Amikor hozzámér, belebizsereg a böröm, elakad a sóhajom. Annyira hiányzik, hogy sirni tudnék, amikor nincsen velem. Pedig nem, nem akarom kisajátítani, nem akarom csak magamnak, de amikor távol vagyok tőle, mintha egy darabot szakítottak volna le belőlem.  Voltam már szerelmes, sokszor. Voltam csalodott, meg újból szerelmes, és mégis, ez most egy új érzés. Tudom, érzem, hogy van remény, hogy viszonozza az érzéseimet.

Boldognak kellene lennem, és lehet, hogy az is vagyok. Mégis, ott bújkál a szívemben a sírás. Ahogyan a róka mondaná, semmi sem tökéletes. Valami mégis hiányzik.

Azok a lelki beszélgetések amiket annak idején nyuszikámmal olyan jól estek. Az amikor bármiről is volt szó, olyan nagyokat tudtunk dumálni. Néha játékosan, máskor szinte sirva. Annyira, hogy már félszavakból is megértettük egymást. Nos az ilyenfajta beszélgetések hiányzanak. Elmondja egy nap százszor, hogy szeret, babusgat, én vagyok a kincse a mindene. Ezek mind olyan jó dolgok, de miért nem tudok vele beszélgetni? Nem , az nem igaz, hogy nincs benne fantázia, tudom, érzem, mint ahogy azt is érzem, hogy nem meri megnyitani a lelkét előttem. Fél tőlem. Vagy talán a saját érzéseitől? Elmondtam neki, mi bánt. Azt mondja ez, nem igaz, mert ő mindent elmond nekem. Lehet, hogy én látom másképp?

De nem sietek, azt mondja nem volt még úgy időnk, hogy nagyokat beszéljünk. Lehet, én várni fogok türelmesen. De azt is tudom, hogy ha őt is el kell engednem, akkor el fogom engedni, mert csak akkor tudok igazán szeretni, ha érzem, hogy a viszonzás is öszinte. A szerelem akkor hal meg, amikor rabul akarjuk ejteni. Minél jobban kapaszkodunk beléje, annál inkább elfogy, mint egy pislákoló gyertyaláng.

Amikor mosolyog, és úgy néz rám, a lelkem dalra fakad. Olyan gyönyörű szemei vannak, annyi melegség árad belőle. És a szemein is túl odabent megpillantom az ártatlan gyermeket, aki úgy várja, hogy szeressék, és szerethessen.

Miért van mégis hiányérzetem?

Tudjátok milyen az, amikor van is, meg nincs is, amikor szeret, de mégsem szeret, amikor jó vele, de mégse és nem tudod, egyszerűen nem tudod, miért egyszerre jó is és rossz is???

Annyira jó vele, és mégis hiányérzetem van. Amikor felteszem magamnak, hogy miért, akkor nagyot sóhajtok. Már megint úgy vagyok mint a róka………….SEMMI SEM TÖKÉLETES…

Most olyan mesélős kedvemben vagyok. Hallgassátok, vagy olvassátok, vagy az se baj, ha nem figyeltek oda, hiszen én ezt most csak úgy magamnak mesélem.

Volt egyszer, nem is olyan régen, vagy talán nagyon régen? Nem tudom, lehet, hogy nem is volt, csak az én képzeletemben? De valahol volt. Na szóval, volt egy nagyon jó barátom. Akit csak úgy küldtek nekem az angyalok egy olyan barátot, akinek nem kellett adjak semmit csak a jó szavakat, és a szeretetemet. Lent voltam nagyon a mélyben, és ő jött és elkezdtünk beszélgetni. Lehet, hogy ő is ott volt mellettem? Lehet, hogy egymást emeltük fel? Nem tudom, de jó volt, és én ma is hálás vagyok a sorsnak, hogy elhozta hozzám őt. Mintha lélektársak lettünk volna. Mindenről beszélgettünk, mindenről olyan jó volt vele szót cserélni.

Azt hiszem volt azért egy kis bibi. Az ember mindig tesz téves lépéseket. De már nem aggódom érte, a tévedéseink azért vannak, hogy tanuljunk. Az én tévedésem az volt, hogy azt hittem ez az ember ugyanúgy szeret, mint én őt, teljes szívéből, teljes lelkéből. Mindent neki szerettem volna adni. Aztán rájöttem, hogy nem. Nem lehet a szeretetet kérni, csak adni, és adni. Visszafogtam magam, mert nem akartam többet szenvedni, de azért továbbra is sokat gondoltam rá. Néha az sem jó, ha az ember nagyon szeret. A nagy szeretet fájdalommal jár. Ma már tudom, hogy önző szeretetem volt, kapaszkodni akartam belé. Szükségem volt valakire, ő jött segíteni, de nekem annál is több kellett, kellett volna. De ott voltak a korlátok és én beléjük ütköztem. Még egy dologra rájöttem lassan. Nem lehet túl sokat sem adni. Mindenkinek csak annyit lehet adni, amennyit képes elfogadni. Először szenvedtem azért, mert nem kaptam meg azt, amire vágytam, másodszor szenvedtem, mert nem adhattam annyit, amennyit szerettem volna. Szenvedett az EGO-m kegyetlenül szenvedett. Szenvedett a sértett hiúságom, mert láttam magam a tükörben és láttam azt is, amit nem szerettem.

Aztán megbocsátottam magamnak. Magamnak kellett megbocsátanom a vágyakat a szeretet utáni sóvárgásomat. És tanultam, mindennap egy kicsit elengedtem. Néha még utána kaptam néha még marasztaltam, de tudtam, hogy már nem fog sokáig.

Minden változik, a változások messze vitték el tőlem. Ma már nem fáj, ha rá gondolok, ma már igazán tudom őt szeretni. Mert ebben a szeretetemben nincsen semmi elvárás. Nem akarok adni, bizonyítani neki semmit, és nem akarok kapni sem tőle semmit. Csak egyszerűen szeretem. Amikor rágondolok a szívem, megtelik melegséggel, és hálás vagyok azért, hogy valahol létezik. Volt egy gondolati hidunk. Néha még fel fel merészkedem rá, de csak nagyon óvatosan, mert nem akarom zavarni sem. Néha amikor imádkozom, arra kérem a fennvalót, hogy vigyázzon rá. Remélem, hogy megtalálta a boldogságot, a lelke harmóniáját, mert az óta én is azt keresem, kisebb nagyobb sikerrel.

Hát csak ennyit akartam, de lehet, hogy csak az álmaiban volt ez a barát? Mit számít az, a gondolatnak teremtő ereje van, és valahol biztosan létezik, és azt is tudom, hogy néha gondol rám. Azt kérdenéd ezek után TE idegen, aki ezeket a sorokat olvasod, hogy akkor mire volt jó? Nem is tudom. Talán arra, hogy néha eszembe jusson, hogy nem vagyunk egyedül.

Egyszer régen olvastam egy gyönyörű mesét, amelyben a tenger emberekről volt szó, és hogy mindegyiket egy láthatatlan szál köti össze egymással. Amikor az egyik nagyon szomorú és magányos, akkor valahol valaki megrándítja finoman a szálat, mintha azt súgná a szívébe:

- Hé nem vagy egyedül, soha nem vagy egyedül, mert itt vagyunk mi is és gondolunk rád. Szeretünk. De ez a tenger embereivel történt. Jó volna tudni, hogy ugyanez a láthatatlan kis szál minket, a föld embereit is valahol összeköt, és mi sem vagyunk magányosak.

Ma olyan semmilyen kedvem van. Még mindig a tegnapi nap varázsában élek, de már érzem a fájdalmat bent a gyomromban, amit az ő hiánya okoz.Akkor most mi van? Nem élhetek úgy, hogy folyton csak rá gondoljak. Pedig azt teszem. Hát nem örültség? Voltak még szerelmek, voltak még érzések, de ilyen még soha. Egyszerre vagyok boldok és szomorú. Egyszerre kacag és sir a szám. Nem akarom hogy görcsösen kapaszkodjam bele, de szeretném őt megörizni örökre. ÖRÖKRE? Mi az hogy örökre? Behunyom a szemem és ott van mellettem. Ezt az érzést senki nem veheti el tőlem. Látom a mosolyt a szemébe, látom ahogyan kutakodik a szemembe, ő is tele van félelmekkel. Istenem ezek a félelmek ha ne volnának. Ezerszer elmondom, és nem szégyelem, ezerszer elmondom, és ha kell még ezerszer. SZeretlek, nagyon szeretlek, annyira szeretlek, hogy az már fáj. Reggel amikor felébredek és nem vagy mellettem, fáj a böröm, mert vágyik a kezed után, a te börödnek simitása után, ami egyszerre hüsiti és egyszerre forrósitja testem. Minden porcikám utánnad kiált. De a szavak csak némán jönnek fel torkomból, mert a félelem leblokkolja. Mitől félek? Attól hogy túlságosan szeretlek, attól, hogy megijesztlek ezzel a szenvedéllyel és elrohansz mielőtt éreznéd, hogy milyen a lelkem.

Mintha magamat látnám, de mégis kivülről szemlélem. Nem tudom mi a jobb. nem szeretni senkit és nyugadtan élni, de szerelem nélkül. Néha érzem a rám nehezedő magányt, a társtalanságot, de amikor látom, hogy a szerelem nemcsak boldogság, hanem szenvedés is akkor arra gondolok, kell ez nekem? Ha nem szeretek senkit, akkor hideg fejjel megtervezem a napjaimat hetemet akár hónapómat és kisebb nagyobb változásokkal bár, de leélem őket a terv szerint. Igen azok a nyugodt napok, amikor senki sem háborít, mert csak azt engedek be az életemben, a legközelebbi kisszobámba akit én akarok.

Máskor meg azon agyalok, hogy mi értelme úgy élni, ha nem szerethetünk. De szerelemes lenni vén fejjel, egyenesen közveszélyes. Erre rámnéz és mosolyog.

- Lehet, hogy te vénnek érzed magad, én ellenben fiatal vagyok. Engem a szerelem még fiatalabbá tett. ne is kérdezd hány éves vagyok, tegnap még harmincat mondtam volna, de ma már a huszonon is gondolkozom. Minek számolni az éveket. Ha ő szeret és én viszont, ha ő szépnek és vonzónak lát, akkor meg kit érdekelnek az évek????

Ahogyan visszagondolok én is az elmúlt szerelemeimre már olyan régnek tünnek mind, mintha nem is velem történtek volna. És mennyire tudtak fájni egykor, istenem, a legutobbi is mennyire tudot fájni, amikor láttam Kedvest, hogy bár ragaszkodik hozzám, bár szeretne velem lenni, de tele van félelmekkel. Az fájt a legjobban, hogy leginkább tőlem félt, azoktól az érzésektől amiket kiváltottam, kiválthattam belőle. Görcsösen folytotta vissza magába, és közben álarcba burkolozott. De ahogy ránézek látom a boldog arcát, és elfelejtem a magam búját.

Annyira boldog vagyok Boszi, annyira boldog, azt hittem soha nem leszek már szerelmes.

És tudod mi a legcsodálatosabb az egészben? Hogy érzem, hogy tudom, hogy ő is szeret, lehet nem olyan erősen mint én, lehet nem ...........de az is lehet, hogy még jobban.

Szeret, tudom, hogy szeret és mégis, néha kétségek gyötörnek. Miért, miért kell folyton kétségek gyötörjenek, hiszen megadta nekem Isten, amit kértem. Megadta nekem őt. Bevonzottam az életembe, vagy ő vonzott be az övébe? Nem mindegy? A lényeg, hogy vagyunk egymásnak, és velünk van a szerelem. Amikor legelőször megláttam éreztem, hogy szeretem, mégis kétségek gyötörnek. Vajon most nem kapaszkodom, vajon nem csak egy mankó ez a kapcsolat is? Nagyon akarom, és azért gondolom ezt. Aztán elhessegetem magamtól. Nem, ez most más, mert a visszajelzések is ezt mutatják. A szemébe néztem és láttam benne a szerelmet, láttam benne a szeretetet. De ott vannak az akadályok, és nem tudom ki és mi lesz az erősebb? Küzdeni fogok érte, küzdeni fogok értünk, mindaddig, amíg érzem, hogy fogja a kezem, amíg érzem, hogy ő is akarja.

Fogta a kezemet és sétáltunk az erdőben. Minden olyan békés volt körülöttünk. Én meg úgy éreztem magam mellette, mint egy kis tinédzser lány. De a nagy meleg kezei biztonságot és szeretetet sugároztak. Akkora béke volt bennem, hogy az óta is azt vágyom vissza.

(Elizabeth Barrett-Browning)

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
egész nap kutatlak, kereslek,
egész nap sírok a testedért,
szomorú kedves a kedvesért,
egész nap csókolom testedet,
csókolom minden percedet.

Minden percedet csókolom,
nem múlik ízed az ajkamon,
csókolom a földet, ahol jársz,
csókolom a percet, mikor vársz,
messziről kutatlak, kereslek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek.

Mindenem fáj. A sírás bennem már márvánnyá kötött össze. A fájdalom akkora, hogy bedobozolom, hátha akkor már nem látom, hátha akkor el tudom felejteni, hátha valakinek oda tudom adni, dobja a Dunába, dobja valahová, akárhová. Miért kell nekem ennyi fájdalmat elviselnem? Miért nincs vége, múlna már el, lenne már vége, bárhogy csak lenne már vége.

Ne haragudj, nem tudlak már szeretni, nem tudok már érezni semmit irántad, esetleg szánalmat, de azt is csak módjával. Kérlek, ne gyötörj, kérlek, engedd el a kezem és menj el, menj ki az életemből, mert már régen nem vagy a szívembe. Falak, falak, falak vesznek körül, csak a fájdalom kérezkedik át néha, de már őt sem akarom. Annyi szenvedés, annyi gyötrelem, már nem akarom, nem akarom.

Repülni akarok, repülni, s mindent elfeledni, eddigi életemet, s benne téged, benne mindenkit elfelejteni…..

Minden nap más, minden nap, minden perc, minden óra. Semmi sem ismétlődik meg, csupa változás az egész. Tegnap újra beleolvastam ebben a kedves kis blogban, amit már majdnem hónapok óta hanyagoltam. Mennyi minden történt az óta, mennyi minden!

De így van ez rendjén, minden változik körülöttünk. Mintha már nem is az én írásaim, mintha már nem is az én érzéseim lennének, pedig egykor azok voltak. Most ha a párhuzamos időről beszélgetnél velem, mindent ráfognék, és azt mondanám, nem én voltam, hanem az a másik. Az a másik énem. Az a párhuzamos, majdneménem. Igen, ha az ember szeretne valamit kimagyarázni, akkor lehet, de én nem akarom kimagyarázni. Hát persze, hogy én voltam, és az sem fontos, hogy mi volt a valóság, és mi volt az álom, mert mindegyiket csak én, az én gondolataim teremtették. Ha álom volt, ha valóság, létezett.

Nem akarom kategorizálni, nem akarom azt mondani, nos ez itt egy napló, mert nem az. Van, amikor rólam van szó, van, amikor egy barátom bőrébe bújva mesélem el a történetet, vagy egyszerűen csak beírok valamit, ami lehet, hogy csak nekem szól. Hogy ki olvassa? Nem fontos, bárki olvashatja, aki meg azt gondolja, hogy nagyon jól ismer, az téved a legjobban. De ha néha sikerül neked az érzéseimet követni, ha néha elengeded magad, és úgy olvasol engem minden elemzés és analizálás nélkül, akkor igen, talán akkor közelebb kerülsz hozzám. De csak egy pillanatra, mert a következő perc, már másról szól.

Hiányzik a Mester. Elhagytam őt, mert csalódtam benne. Talán inkább magamban csalódtam? Nem is tudom. Kezdtek elvárásaim lenni vele szemben és ez nem volt jó. Így aztán elhagytam. De nem búsulom, mert jön már más, mindig van az életünkben egy Mester, aki valamire megtanít minket, még akkor is, ha nem tudjuk, hogy az éppen egy Mester, vagy ha nem szólítjuk úgy. Ezt a Mestert én hagytam el. Jó volt vele lenni, jó volt hallgatni a gondolatait, bár elég borsos áron osztotta őket,J de erre azt szoktam mondani, nem baj, majd visszajön.

Add meg a tizedet, és mindig visszajön minden, csak ne várd görcsösen.

Na ez az, amin még keményen dolgoznom kell. Hogy ne legyek görcsös.

Készülök nyaralni, érdekes nyaralás lesz. Amolyan lelki meditáció. Felmegyek a hegybe, és ott leszek idegenekkel együtt, család gyerekek nélkül. Tanulom a meditációt, tanulom a türelmet, tanulom önmagamat elfogadni.

Mondtam, hogy van új Mesterem? Nem, nos van, de ez érdekes, mert nem fogok róla beszélni, csak azt, amit mond, amire tanít. Mindenkinek van Mestere.

A Mesterem most azt mondja nekem, hogy meg kell tanulnom a dolgokat elengedni. A vágyakat elengedni. Nem tudom, ha képes leszek rá. Kellenek a mankók, kellenek a kis kapaszkodok, legalább az álmaimat hagyd meg nekem……kértem a Mestert……és ő csak mosolygott rám.

- Nagyon szeretsz szenvedni………

Hiányzol, veszettül hiányzol az életemből. Behunyom a szemem és látom a szemed, ahogyan lágyan végigsiklik rajtam, ahogyan biztat, ahogyan azt súgja nekem, ne félj kicsim, itt vagyok én neked.

Hiányzik a csókod, aminek még mindig érzem ízét a számban, pedig már olyan rég volt, hogy azt sem tudom, valóban megtörtént, vagy csak álmodtam róla. Hiányzik a kezed melege, ahogyan végigsimítod a bőröm. Érdekes, nem az az eget rengető szex hiányzik, hanem az, amikor öledbe húzódva ültem csendben. Azt hittem mindig itt leszel nekem, azt hittem soha nem hagysz el, mégis egy napon arra ébredtem, hogy sehol sem vagy. Most meg azon gondolkozom, vajon itt voltál egyáltalán, vagy csak a képzeletem csal meg.

De tudod mit? Nem is hiányzol, hiszen itt vagy most is a gondolatomban, és beszélek veled. Mindennap neked sorolom fel a gondjaimat, a vágyaimat. Ha behunyom a szemem, akkor már itt is vagy mellettem, és érzem, ahogyan a hátam megett állsz. Néha még eljátszom veled gondolatban, most ezt mondom, te meg ezt válaszolod. Most mondhatnád, hogy bolond vagyok. Igen, lehet, hogy bolond vagyok, mert abban hiszek, amit csak érezni lehet. Ha a szemem nem bír látni, ha a bőröm nem bír érezni, akkor becsukom a szemem, és engedem, hogy a gondolataim varázsoljanak elé magamnak.

Már nem is hiányzol. Hiszen itt vagy mellettem, minden nap minden percében, érezlek, gondolatomban ott vagy. Csak hozzád szólok, és már mosolyogsz rám. Imádom, ahogyan mosolyogsz. Tudod, már csak egy dolog aggaszt, már csak egy dologtól félek. Amikor elmegyek, mert egyszer az is eljön, akkor is, ott is ugye ott leszel velem? Ígérd meg nekem, hogy akkor is, velem leszel ott is, fogod majd a kezem, a lelkemnek láthatatlan kezeit. Olyan nehéz egyedül lenni, csak az isten tudja a magányt elviselni, de én nem akarok Isten lenni. Én csak egy egyszerű kis boszorkány vagyok, aki nagyon vágyik a TE nagy szeretetedre……………

Kérlek, nagyon kérlek………..gyere vissza az életembe……….

  Szeretnélek végre elengedni,

 De szívem még mindig görcsösen kapaszkodik.

Szeretnélek feledni, rád többet nem gondolni,

De belül nem szűnik meg fájni.

Minden éjszaka késsel váglak ki szívembül,

Reggel megébredek és ott vagy már újból, kéretlenül.

Nem történt semmi, csak mindennap egy kicsit megváltozom. Tudom, hogy türelmetlen vagyok, tudom, hogy akaratos vagyok, de talán a legszebb erényem és egyben a legrosszabb bűnöm az, hogy téged akarlak. Nem mindennap mást, nem sokat egyszerre, csak egyedül téged.

Rám mosolyogtál és megkérdezted, hogy vagyok. Mindig ezt teszed velem, miért? Tudhatnád, hogy úgyis azt mondom, hogy kösz jól vagyok. Hát persze, hogy jól vagyok, végzem a mindennapi teendőimet, jövök, megyek, és közben még viselkedem is, de a lelkemben ott van az örökös hiány. Nem tudod, ezt hogy lehetne onnan kivenni. Hiányzol. Minden lélegzetem, minden eltitkolt sóhajom, minden ki nem mondott elfojtott gondolatom, azt suttogja……….hiányzol,……….nagyon hiányzol. Próbáltam már mással, próbáltam elfelejteni a simogatásodat, a csókjaidat, a meg sem történt szerelmes suttogásaid. De nem találtam meg az ellenszered. Ott vagy folyton a lelkemben és mégis onnan hiányzol nagyon.

Ki érti ezt? Ha még találkozunk, ne kérdezz tőlem semmit, ne is néz rám, ha már nem beszélgethetünk hosszasan úgy, ahogyan szeretném, akkor inkább ne szólj hozzám.

Én kösz jól vagyok, a bánatomat pedig becsomagolom szépen egy fehér és puha, selyempapírba és elteszem, mert már nem akarom, hogy fájjon, már nem akarok semmit, csak egyszerűen élni a mindennapjaimat.

Ott álltam a sorban és vártam, hogy fogyjanak az emberkék előttem. Próbáltam semmire se gondolni, próbáltam teljesen kikapcsolni az agyamat. A Mester is azt mondja, hogy folyton csak agyalok, és az nem vezet sehová. Igen, ezt én is érzem, már napok, hetek telnek el, anélkül, hogy érezném valami változna, vagy valamerre elindultam. Pedig minden változik körülöttem, csak ÉN egyedül úgy érzem leragadtam. Még mindig magamat sajnáltatom, még mindig azon töprengek, hogyan csesztem el az én drága szép életemet. Annyira tudok…. Igen tudok, amikor másnak kell, akkor tudok, de amikor nekem, a saját ÉNemnek akkor leragadok.

-         Szorgos kis hangyácska, eljöttél gyűjtögetni? – Megdobbant a szívem, attól a meleg hangjától, szinte megfordulni is féltem, nehogy tévedés áldozata legyek. Aztán mégis megfordultam. Csak álltam ott bambán és semmi nem jutott az eszembe. Azt hiszem, hogy még a mosoly is, amit arcomra erőltettem inkább volt egy szánalmas kis vigyor. Hogy lehetek ennyire bamba? Akárhánnyal olyan kedvesen és szépen tudok beszélni, akárhánnyal kacérkodom, és szellemes tudok lenni, és most csak álltam ott bambán, mint aki teljesen leblokkolt. Az jutott az eszembe, hogy láttam egyszer a tévében egy ismeretterjesztő filmet, ahol a kígyó valósággal megbűvöli az egeret, és szegényke sehová nem tud mozdulni, egy tapodtat sem. Ilyen elveszett kis egérkének éreztem én is magamat. Csak néztem bele a meleg tekintetébe, és nem tudtam szólni egy szót sem.

-         Gondoltam rád, többször is, de nem találtam semmilyen ürügyet, hogy felkeresselek.

Mint egy muzsika voltak a szavai szívemnek. Szóval gondolt rám, szóval nemcsak én gondoltam rá?

-         Ürügy nélkül is hívhattál, volna-, böktem ki én is végre.

-         Jó akkor hívni foglak, engedelmeddel- és mosolygott. Mosolya olyan biztató, olyan kedves volt. Szerettem volna átölelni és megsimogatni, de csak néztem és vártam, hogy elhaladjon mellettem.

Egész nap olyan mámoros voltam. Pedig nem volt több, csak pár mondat és egy meleg tekintet. Mégis……….ma valahogy szeretve éreztem magam.

Itt van a tavasz, virágban vannak a fák, csodálatos, olyan más még a levegő is, valahogy szerelem illata van. Talán, mert május van, talán, mert hiányzik valami az életemből, vagy mégsem? Felhívott Félix, beszélgettünk. Hosszasan beszélgettünk, közben meg arra gondoltam, a nagy beszélgetés alatt, már szinte találkozhattunk volna is. De nem. Már nem láttam majdnem egy féléve, és az jut az eszembe, hogy pedig milyen jó is vele a szex. De jó csak úgy összebújni is, és nagyokat hallgatni. Belebizseregtem, éreztem a bőrömön az érintését, a teste melegét. Telepátia, azt kérdi tőlem – érzed a tavasz illatát? – érzem,- válaszolok én.

De aztán többet nem is mondtam, mert unom, hogy mindig ugyanaz történik, már szinte tudom egyik mondat a másik után, hogyan következik. Bak jegyű ő is, és fukar, nagyon fukar. Ezek a föld jegyű férfiak mind olyan földhöz ragadtak. Még az érzéseikben is fukarak, kimértek, nehogy egy szóval is többet merjen mondani, nehogy ő többet találjon adni, mint amennyit kapna. Engem nem zavart az elején, mert én, ha adni akarok azt szívesen, teljes szívemből teszem és nem mértékkel, hanem, úgy ahogyan jön. Ha kevés jön, akkor keveset, ha sok, akkor sokat. Neki sokat adtam, adtam volna, de még elfogadni sem tudott. Azt is csak mértékkel. Pedig a szeretet nem mérlegelhető. A vagy van, vagy nincs. Éreztem, hogy szeret, tudtam, hogy érez irántam, mert próbáltam a szavak mögé látni, de aztán belefáradtam ebben a játszmában. Miért kell mindig másnak tűnni, mint ami vagyok, miért kell szégyellnem az érzéseimet, vagy arra gondolni, Jaj nehogy kimutassam, mert akkor elveszíthetem?

Ha elveszíthető, akkor hadd menjen, hiszen akkor a nem igazi, akkor az csak csupa fájdalom. Aki félelemben éli le az életét, az csak azt kapja, amit megérdemel. Félix félt szeretni, félt közel engedni magához, félt tőlem. Hát igen, ez már csak így szokott történni. Igazán megtörhetné végre valaki ezt az ÁTKOT.

„Napok óta csak ő jár az eszembe, pedig nem akarom. A józan eszem azt mondja, hogy semmi értelme. Te csak ülj vissza a padodba, és várj amíg valaki megszólit, felszólit, hogy igenis most már van jogod beszélni. Jogod az van....a hallgatáshoz, meg a türelemhez. Reggel vele ébredek és érzem ahogy ott van mellettem, pedig nincs is, érzem ahogyan végigsimitja a böröm, pedig nem. Lassan meg fogok bolondulni.

Most mond meg, miért ilyen hülye ez a szerkezet, amit szívnek hívunk, hogy mindig azt szereti, amit nem volna szabad? Mond meg mit tegyek, hogyan tudnám kiverni a fejemből, hogy többet ne is gondoljak rá, ne is vágyakozzak utána. Megörülök amikor felhívom, és meghallom a hangját, pedig tudom, hogy csak szarságokat mond. Így aztán én se mondok semmi lényegest. Én nem akartam, és mégis itt van a gondolataimban, belebujt az álmaimba, az agyamba, megörülök tőle.”

Ott ült velem szemben és mondta, mondta, én meg éreztem, hogy alig bírom tartozatni, hogy ne sírjam el magam. Miért mindenki nekem panaszolja el a bánatát? Miért mindenki nekem hozza el a lelke titkos zugait, vágyait, könnyeit?? Ennyire vonzom őket?

Megpróbáltam vigasztalni, miközben arra gondoltam, hogy nekem is van egy szó, egy név, egy arc a lelkemben, ami nem volna szabad, mert nem hozzám tartozik, és mégis. Megértem őt, csak én nem kiabálom szét a világnak, hogy bizony, bizony. Nem tudom, mitől fáj jobban a lelkem. Attól, hogy nem tudom, mivel vigasztaljam, vagy attól, hogy engem sem vigasztal senki.

A semmiből jelent meg, csak úgy. Bejött az ajtón, egy nagydoboz ajándék, szépen becsomagolva ott volt a kezébe. Összenéztünk, és egy pillanatra megállt az idő. Megráztam magam, és a magam kis szokásos módján rámosolyogtam. Csak úgy megszokásból. Ő nem mosolygott, csak nézett. Beszélős szemei voltak.

Hát persze, hiszen a barátnőm születésnapja volt, és nálunk tartottuk a szalonba. Ott jó nagy a hely. Ő hívta meg, és nem is hozzám jött, pedig elsőre azt hittem, hogy csak úgy betoppant, hogy már végre. Nem, nem, még egyszer nem fogom ezt megcsinálni! Nem gondolok semmire, nem agyalok megint. Nincs semmi, nem történt semmi, ő is csak egy a sok közül. Barátnőm bemutatta.

Péter. Illik rá ez a név. Magas, vállas és hát igen, olyan Péter ő, Pietros. Arra gondolok, hogy aki a válla alá bújhat, annak nagyon jó érzés lehet. Elhessegetem magamtól a gondolatokat, nem, nem szabad. Csak arra gondolok, hogy már nem egyszer megjártam. Amikor azt hittem, hogy kölcsönös a szeretet, szimpátia, szerelem, aztán fel kellett ébredjek. Jó távol ültem le tőle. A barátnőim pedig mellém, ahogyan érkeztek. Beszélgettünk, nevetgéltünk, de semmi extrém, semmi nőnapi bulihoz hasonló. Nem, mert most nem csak a csajok voltunk, hanem a rokonság, na meg a mások barátnői + férjek, ++++.

Ahányszor rá pillantottam, mindig szembenéztünk. Nem mosolygott, mégis a nézése mosolygott. Vagy nekem tűnt úgy? Tánc is volt, egyesek táncoltak, én nem. Már azon gondolkoztam, hogy jó volna hazamenni. Kislányom biztos már nagyon vár. Akkor fogta meg a kezem. Nagyon meglepődtem. Úgy kért fel táncolni, mint aki nem is vár elutasítást, valahogy nem is lett volna erőm rá. Nem jó ez Boszi, gondoltam magamban, fájni fog nagyon, ha engeded. Táncoltunk. Istenem, mennyire imádok táncolni. Finoman hozzásimultam, és behunytam a szemem. Minden lépésünk, úgy talált, mintha évek óta egy pár lennénk.

-         Néztem, ahogyan mosolyogsz. Még beszéd közben is mosolyogsz.

-         Hát igen, én már csak ilyen vagyok. Csupa vigyor- próbálom elhülyéskedni a beszélgetést, de közben érzem, ahogyan szorít a torkom.

-         Imádom, ha egy nő sokat mosolyog, egyszerűen imádom. Különben is belőled csak úgy árad a kedvesség. Belülről sugárzik kifelé.

-         Á, tudok azért én undok kis dög is lenni. Nem lenne jó azt megtapasztalni.

Kacagott, és én egészen el voltam olvadva. Kellemes volt a hangja, vonzott az egész ember. Úgy ahogy volt. Mintha már ezer éve ismerném. Szinte a számon a kérdés – Hol voltál idáig?- de aztán gyorsan lenyeltem. Csak álmodom, csak képzelődöm. Ebből sem lesz semmi, hiszen én nem, én nem tudok szeretni. Meg aztán, ha én szeretek, akkor ő nem fog engem szeretni. Mindig is így volt. Mért lenne most másképp? De ő végig kedves volt hozzám, figyelmes, és kedves, és éreztem, ahogyan vonzódik hozzám. Beszélős szemei voltak.

Este későn értem haza. Szegény kislányom már régen aludt. Betakartam, és gondolatban bocsánatot kértem tőle. Olyan boldogság vett körül. Amikor már magamra húztam a paplant, akkor is sóhajtottam. A sóhajom félhalk volt, és benne volt…..Péter….Péter…Péter…

Agytágításon voltunk, de azért kellemes nap volt. Már szürkülődött. Veronka felkapcsolta a villanyt, és odahajolva figyelte az utat, mi pedig hátul halkan beszélgettünk. Néha egy-egy mosoly, egy- egy kuncogó kis röhej is elhangzott, de az is csak halkan, hadd ne zavarjuk fel ezt a hangulatot. Eszter csak ült elől és figyelte az utat. Hallgatta, amit beszélgetünk, de nem sokat szólt közbe. Miről is beszélgettünk? Miről beszélgethet két, esetleg négy nő, amikor csak úgy ülnek az autóban, és utaznak hazafelé egy agytágító kurzusról? Hát mehet a szöveg, egy másik nőről, esetleg a gyerekekről, és a fő téma, amit a végére hagytam, hát persze, hogy a FÉRFIAK.

Hogy mi kell egy férfinek, és mi az, amit soha nem szabad kimondani? Na lássuk, kitalálod?

Hát persze, a csajok szentül hiszik, hogy soha nem szabad kimondani egy férfinek, hogy szereted. Van benne valami, hiszen ha uralod a helyzeted, ha ő az, aki mindig jön és udvarol, akkor ugyebár lehet az ember közben kedves, de a gyeplőt időnként vissza kell tartani, mert a férfiak egy kicsit olyanok, mint a lovak. Ha elengeded a gyeplőt, akkor elvadulnak, és lehet, hogy el is mennek.

Veronkának megrögzött elvei voltak. Ő volt köztünk a legidősebb, kb. ötven és valahány, és hát igen, a korát is mutatja. Bár megtehetné, mégsem az a típus, aki nagyon odafigyel magára. Egy kicsit el van hízva, de nem is az a gond az egész nőben, hanem valahogy olyan ápolatlan. Na nem, azt nem mondanám, hogy mosdatlan, vagy hogy mondjuk izzadságszagú, hanem olyan, mint egy jó falusi asszony, aki reggel, amikor felkel, mosószappannal jól meg mosakodik, megfésüli a haját, majd szolidan összeköti és azzal kész is van az aznapi smink.

Hát nekem ez egy kicsit kevés. De nem ítélkezem, jaj isten ments, hiszen mindenki úgy van jól, ahogyan jól érzi magát. Barna nő, szemüveges, de meleg tekintete van, és sokat mosolyog, amit az előnyére írnék fel. Az arca mindig pirospozsgás. Ő nem kell pirosított, használjon, o nem. Talán ha tanácsod adhatnék neki, akkor inkább az alapozót ajánlanám, amivel egy kicsit ezt a pirosságot enyhíteni tudná. De, hogy jövök én ahhoz, hogy tanácsot adjak neki? Nem biztos, hogy jó néven venné.

Hát igen, szakmai ártalom, amióta a szépségiparban dolgozom, még jobban ráfigyelek ezekre a dolgokra. De nem. Nem fogok szólni Veronkának semmit, hiszen nem szeretném, ha esetleges tolakodásomat sértőnek találná. Elkönyveltem magamban, hogy semmi közöm.

-         Hát igen, én úgy vagyok Bandival, hogy vagy azt csinál, amit én mondok, vagy ha nem, akkor megmondom neki, hogy az anyjapicsája- Veronka már nagyon belejött a beszélgetésbe, és szidja, szidja keményen a kedves kis Bandiját, aki amúgy olyan nagy mackó típus, aki mindig elhallgatja a Veronka zsörtölődését.

-         Te Veronka- lépek be én is a beszélgetésbe- nem jobb lenne, ha mondjuk egy kicsit szépen, kedveskedve beszélnél vele? Egy kis hízelgés, egy kis dorombolás soha nem szokott ártani? Egy nő mindig többre megy ezzel a taktikával, meg aztán a férfiak is jobban szeretik ezt a módszert.

Veronka megállt a magyarázatából, pár percig szinte tátogott, úgy vette a levegőt. közben erősen nézte az utat, hiszen arra is koncentrálnia kellett. Aztán felháborodva csattant egyet. Olyan volt akkor, mint egy váratlan menydörgés, vagy villámcsapás egy csendes nyári délutánon.

-         Még hogy én legyek kedves? Hát azt nem kapja meg! Legyen ő a kedves, legyen ő, aki megalázkodik. Én amennyit megtettem érte, azt soha nem tudja kiérdemelni. Amikor elvett engem feleségül semmije se volt, csak egy bőröndje, és ha kell most is azzal mehet…..

Na innen már olyan volt, mint amikor elvágják a szálat. Nem figyeltem rá. Ismerős az effajta gondolkozás. Ő a sértett, ő az, aki szenved, de a többinek esélye se, szava se lehet. Hamar rájöttem, hogy itt már nem is kell én mondjak semmit. Zúdultak a szavak belőle, ömlöttek. Tele volt keserűséggel, tele volt meg nem értéssel, bosszúval meg sok-sok bánattal. Sajnáltam Veronkát. Maga miatt sajnáltam. Már régen nem Bandiról volt szó, hanem csakis róla. Hogy őt a Bandi mennyiszer megcsalta, hogy őt a Bandi soha nem kímélte, de ő majd megmutatja, hogy most is, akármikor ő nélküle is boldogulni tud. Ő nem is számít a Bandira, mert neki nem kell senki, mert ő meg tud állni a lábán. Amikor kívülről szemlélsz valamit van úgy, hogy sokkal jobban megértesz dolgokat. Megértettem és elszomorított, hogy Veronka mennyire nem szereti önmagát. Ez az állandó bizonyítási vágy is abból eredt, hogy önmagának is be akarta bizonyítani, hogy ő jó, és ügyes, és bármit rá lehet bízni. Pedig ha tudná, hogy nem is az a fontos, hogy mennyire szép vagy nem, mennyire ügyes vagy nem. A legnagyobb baj vele az, hogy nem szereti, nem tudja önmagát elfogadni. De ezen már nem segíthettem, nem, mert ez az ő sorsa, az ő csomagja. Ameddig ő nem tudja feldolgozni magának, addig tanácsot sem fogadna el, sőt mi több, talán még meg is sértődne.

Így aztán csak ültem hátul a székemben, és hallgattam mélyen, közben arra gondoltam, hogy milyen jó volna most amikor hazamegyek, ha a Géza ott volna és én csak úgy simán hozzábújhatnék. De tudtam, hogy Géza nincs ott, sőt senki sincs. Na jó Félix, ő jönne, ha hívnám azonnal, de most valahogy nem volt kedvem sem a szexre, sem a nagy szenvedélyekre.

Eni baba is elkezdett beszélgetni. Fiatal lány még, hozzánk képest, 26 éves korával még olyan tapasztalatlan, de ugyanakkor mégis. Lehet, hogy bizonyos dolgokban mégis csak okosabb.

Elől Veronka mellett a kocsiban Eszter csak hallgat. Sokáig nem szól semmit, csak hallgat. Aztán nagy későre megszólal.

-         Lehet, hogy azt mondjátok most rólam, hogy hülye vagyok, de tudjátok mit? Én még a mai napig is szerelmes vagyok az Uramban.

Pár percig néma csend, senki sem pisszegett, aztán Eszter folytatta. Mintha nem is nekünk mondta volna, csak úgy hangosan gondolkozott.

-         Igen, lehet, hogy bolond vagyok, sőt biztos, hogy az vagyok, de akkor is azt mondom, az igazi szerelem nem múlik el soha. Amikor tizenhat éves koromban megláttam őt magam előtt, már akkor tudtam, hogy soha senki mást nem fogok tudni szeretni, csak őt. A többi mind eltörpült mellette, nem számított. Nő vagyok én is, egy jó pasast ma is megnézek, de igazán dobogni a szívem nem szokott csak érte.

-         Az nagyon szép, ha ennyire kiegyenlítitek egymást, ha ekkora összhang van köztetek.

Eszter csak mosolygott.

-         Azt nem mondtam, hogy nem szoktunk veszekedni, hogy nálunk soha nem csattognak az edények. Heves természetű vagyok én is, és amikor kihoznak a sodromból akkor én is ricsajozok. De bizony. Két nagy fiam van, és a férjem, sőt még velünk lakik egy öreg csavargó is. Én vagyok az egyedüli nő a családban, de amikor én felemelem a hangomat, akkor mindenki elhallgat. Igaz, hogy ritkán történik meg, de akkor, jaj.

-         Szereted, szereted, mert már meg is szoktad, de azért az a nagy szerelem, ami régen volt, az már nincsen meg.- próbáltam én is belefűződni a beszélgetésbe.

-         Nem- mondta rá kategorikusan- ez nem szeretet, az is van, de ez annál több. Lányok én még ma is szerelmes vagyok a férjembe. Amikor jön haza, még a kezét rá se teszi a kilincsre, és én már érzem, és megyek és nyitom az ajtót. Tudom, érzem, amikor érkezik. Az ő járását ezer közül is megismerem. Bármennyire csendesen jöjjön, én nyitom az ajtót neki.

-         De miért nyitod, hiszen úgy is bejön?

-         Nem tudom, késztetést érzek rá, alig várom, hogy megpillantsam. Néha elmegy hosszú utakra, olyankor nem tudok aludni. Az éjszakákat végig virrasztom.

-         De hiszen ez neked sem jó, saját magadat kikészíted.

-         Tudom, de amikor megérkezik, akkor rögtön megnyugszom. Történhet velem bármi, egész nap, tele lehetek idegességgel, akármilyen szomorú vagy mérges legyek, amikor este hozzá bújhatok, teljesen megnyugszom. Biztonságban érzem magam, és boldogság tölt el, ha a karjai között érzem magam.

Sokáig néma csend volt köröttünk, mindenki a gondolatait rakosgatta. Érdekes gondolatok voltak. A kisördög azért nem hagyott nyugodni.

-         Soha nem érezted, hogy megcsalt volna?

Nevetett, enyhe kis szomorúság volt ebben a nevetésében.

-         Dehogynem, mindig éreztem, ha valami, vagy valaki volt. Egyszer a telefonjában kaptam egy érdekes üzenetet is. Akkor kérdőre vontam, és nagyon összevesztünk. Borzalmas érzés volt. Nehezen tudtam feldolgozni.

-         És mi történt azután? – kíváncsian néztem rá

-         Soha többé nem néztem meg a telefonját, se nem kutattam soha utána. Nem akarom tudni, ha volt is valaki. Csak azt tudom, hogy van egy szép családom, két gyönyörű nagy fiam, és az uram mindig hazajön hozzám. Nem engedem meg magamnak, hogy a féltékenység fészket rakjon a szívemben. Bízom benne, és hiszek neki, mert hinni akarok.

A fények már régen égtek az úton, az autóban sötétség honolt. Lassan másra terelődött a beszélgetés, a férfiakat békén hagytuk.

Eltelt az óta jó pár hét, jöttek egyéb problémák, egyéb megoldásra váró dolgok. Esztert sem láttam az óta, és mégis…………………… sokat gondolok rá. A lelkem mélyén szeretnék én is olyan lenni, mint Eszter. Talán egyszer én is szembemegyek azzal az emberrel, akinek ismerős lesz a járása, akinek előre kinyitom az ajtót, a szívem………..kitudja

Jaj jaj, rabja leszek, és annyira szeretem, már most annyira szeretem. Azt mondta nekem, hogy szeret, hát én el is hittem, de hát persze, hogy hazudozott, akkor is tudtam, jól tudtam, hogy hazudik, mégis olyan jó volt elhinni. Csak egy kevéske ideig.

Ezt a szöveget hallgatom már nem is, tudom hányadikszor, mert Irénkének nem lehet a száját befogni, fosik egyfolytában. Még akkor is monda mikor már semmi mondanivalója nincs, így aztán én kénytelen vagyok hallgatni, pedig isten a tudója, hogy már úgy unom, de úgy unom. A múltkor, amikor megint el kezdett beszélgetni a szokásos módon, csak néztem és néztem, és egy adott pillanatban éreztem, hogy már nem is hallom, amit mond. Néztem a szája szögletét, szinte habzott, annyira tele volt szavakkal, olyan semmit mondó, energia kiszívó szavakkal. Hirtelen mosolyognom kellett. Elképzeltem, ahogy egy nagy koszos murkot a szájába nyomok, és attól már nem tud beszélni. Nem bírtam tovább. Tehetek róla, ha olyan nagy a fantáziám, hogy amire gondolok, az már ki is vetítődik a képzeletem falára? Méghozzá jó színesen. El kezdtem kacagni. Megrökönyödve nézett rám. Biztosan nem volt nevetni való a mondandója, de én már nem bírtam magamba fojtani.

-         Most mond meg mi nevetni való van rajta? – sértett arccal nézett rám, szinte szigorúan.

-         Nem tudom, hidd el nem tudom, csak úgy kijött belőlem…… aztán, hogy egy kicsit mérsékeljem a kialakult feszültséget, átöleltem.

-         Ne haragudj, de ez csak úgy jött, talán többet kellene nevetnünk. Te is.

-         Jól van Boszi, te tényleg boszorkány vagy. De én mégsem tudok rád haragudni.

Amikor ment ki az ajtón én még mindig magam előtt láttam, ahogy a murok kilóg a szájából. Istenemre mondom, olyan jól esett.

Most akkor gonosz kis ribanc vagyok? Csak azért, mert kacagni mertem? Én senkinek nem mondom el, hogy bizony bizony nekem is hiányzik Géza, pedig amikor ott volt nekem akkor nem becsültem. Most mégis hiányzik. Most úgy érzem, hogy szeretem, amikor pedig a felesége voltam, akkor meg azon járt az eszem, hogy tudnék minél hamarabb elválni tőle.

Bolond az ember, mindig azt szereti, aki elérhetetlen, mindig az kellene, aki nincs itt vele.

Erről jut eszembe Eszter. Hát igen neki nagyon szép története van. Amióta elmesélte a múltkor, az óta sokat gondolok rá. Boldog ember, aki úgy tud szeretni, mint Eszter. Én is szeretnék úgy szeretni, de a boszorkányok nem szerethetnek. Vagyis szerethetnek, de akit ők szeretnek azok nem szeretik és viceversa. Csak boldogtalan szerelemben, nemviszonzott szerelemben lehet részük. Sajnos ez így van, és ezt már nem fog megváltozni. Amióta a szépségszalont rendezem, különbnél különb meséket tudnék Neked elmondani. El is fogom, csak szedjem össze magam egy kicsit, és legyek túl ezen a projekten.

Mindig azt mondom, de néha már annyira pörgök, hogy magam sem tudom fiú vagyok vagy lány. Jaj, pedig annyi szép kis történetem van. Tudod azt a filmet a mindent a szexről? Nos ez még annál is szebb, mert itt nemcsak szex lenne, hanem igazi érzések, örömök és könnyek. A szépség szalon olyan, mint régen volt a Figaró boltja. Mindennap új arcok, új sztorik, aztán jönnek a régiek, és így kialakul szinte az egész város meséje. De én a figaró, mindenről tudok, és szép lassan elmesélem neked, ha lesz rám türelmed.

Addig is puszi Neked. És egy-egy ölelés azoknak, akik még mindig olvasnak.

Ma boszorkány voltam, nagy betűsen, BOSZI, igazi. Ha a barátnő eljön hozzád, és kipanaszolja magát, akkor lehet, hogy neki csak arra van szüksége, hogy te majd meghallgatod, és veregeted a hátát, és majd megvigasztalod. Hát kedveskéim, hozzám ne járjatok vigasztalásért, mert én nem tudok ilyen esetben vigasztalni, rosszul kezelem az ilyen dolgokat. Általában úgy vagyok vele, hogy egyből azt keresem, hogyan lehet ebből a slamasztikából kimászni, milyen jó megoldások léteznek, vagy ha eleve halott az ügy, akkor bár mérsékelve magam, bár finoman, de a tudtára adom, hogy ne még rinyáljon, mert úgysincs semmi esély. Ha már nem tudod helyrehozni a dolgokat, akkor meg kell tanulni elengedni.

Eliza bejött ma hozzám, reggeliben, amikor még nem igen volt senki, se kuncsaft, sőt a lányok se jöttek még be. Csak én voltam egyedül, éppen készültem lefőzni a kávét, ha valaki korán betoppan, ne érjen váratlanul. Könyveket is vittem magammal, nem akarok unatkozni, és bár itt van a nett is, a könyveket jobban szeretem még most is. Mindig olyan könyv kerül a kezemben, amilyenre pontosan szükségem van.

Amikor belépett és rám nézett, már tudtam, hogy gond van, pedig mosolygott, legalábbis ő azt hitte.

Eliza férjnél van, már lassan húsz éve, de sajnos elég rossz a házassága, ami ugyan nem egy meglepő dolog ebben a világban. Amolyan látszat házasságban élnek, már évek óta külön szobában alusznak, igyekeznek egyre kevesebbet beszélgetni egymással, hogy kevesebbszer menjenek egymás agyára. Elizának is két gyermeke van, érdekes ez a létszám, a legtöbb barátnőmnek, akárcsak jómagamnak két gyermek a létszám, mintha összebeszéltünk volna……pedig nem.

Azt már mondtam, hogy szép nő, csinos, ápolt, és rendezett, és van neki egy olyan kis huncutkás mosolya. De ma nem volt mosoly az arcán. Kitöltöttem a kávét, és odaadtam neki, vártam, hogy szóljon, mert éreztem, annyi mondanivalója van, hogy már alig bír magával. Nem tudta, hogyan fogjon neki, várta, hadd biztassam. Ránéztem, és nevetni kezdtem.

-         Bökd már ki, mert látom, alig bírod visszatartani!

-         Te tényleg egy boszorkány vagy, a lelkembe látsz mindig. Ma megint felhívtam Robit.

Robi és Eliza egy éve, hogy megismerték egymást. Az egész úgy kezdődött el, hogy Eliza regisztrálta magát a társkeresőben. Emlékszem, még együtt csináltuk, és jókat nevettünk rajta. Eliza nem tudta, hogyan írja be, mi az, amire vágyik, így aztán én ajánlottam, hogy valami könnyű szöveget írjon be, de ugyanakkor megfogott is, hogy hatásos legyen.

Így ismerkedett meg Robival, akinek pontosan egy olyan nőre volt szüksége, mint Eliza. Könnyű kis barátság alakult ki kettejük között, semmi kötöttség, semmi nagy duma, nagy elvárások, néha találkoztak, és jól érezték magukat együtt. Eliza mindig hajtogatta, hogy Robi csak egy jó szerető és barát, hogy nem is érez iránta különösebben semmit, de én egy idő után láttam már rajta, hogy bizony kezd egyre komolyabbá válni a DOLOG. Mert ugyan az érzéseinknek nem tudunk mindig parancsolni. Boldog ember, aki azt mondhatja magáról, hogy az érzéseit teljesen kordában tudja tartani, és csak azt szeret, akit kell, csak akkor dobban meg nagyon a szíve, amikor éppen ő akarja.

Láttam rajta, hogy egyre melegebben és szebben kezd róla beszélni, pedig lehet, hogy a férfi semmit sem változott, hanem a nő volt az, aki szebbnek és jobbnak kezdte látni. Robi egy kellemes küllemű férfi, de családja és gyerekei, és egyáltalán nem akarta ezt a szituációt megváltoztatni, sem Elizáért, sem másért. Neki pontosan így megfelelt. Eliza bár nem kérte, hogy elváljon, de szeretett volna egy kicsit többet együtt lenni vele. A helyzet pedig az volt, hogy soha nem tudott ott lenni, amikor Elizának szüksége lett volna rá, hogy ott legyen mellette, hogy meghallgassa, hogy csak bár vigasztalja, vagy egyszerűen ott legyen egy vállnak, amihez simán neki lehet dőlni, vagy át lehet ölelni, amikor az ember olyan magányosnak érzi magát, és annyira, de annyira szüksége lenne egy ölelésre. 

Az ilyen kapcsolatok eleve holtan születnek. Mindketten valami másra vágytak. A nő, mint általában a NŐK, vágyik az érintésre, a beszédre, a megértésre, a melegségre, a férfi pedig, mint általában a legtöbb FÉRFI csak jól akarja érezni magát, amikor nagy ritkán ki tud szabadulni a családi és munkahelyi problémákból, esetleg egyet, jó nagyot szexelni, és aztán irány vissza a szürke hétköznapokba. Egyik sem hibás, csak valahogy ketten falsul énekelnek. Ez történt Elizával is, de ő nem akarta ezt a dolgot elfogadni. A pasas megértette, hogy másképp alakultak a dolgok, mint szerette volna, és egy kicsit be pánikolt. Semmi szüksége nem volt egy követelőző, hisztis nőre, tőle ne kérjen semmit, mert ő neki van így is épp elég kötelessége másokkal szemben. Így aztán úgy döntött, hogy többet nem találkozik vele, és se szó, se beszéd, többet nem jelentkezett, és amikor Eliza hívta telefonon, nem vette fel a mobilt sem, sőt egyenesen kikapcsolta. A leveleire sem válaszolt, és ez még jobban elkeserítette Elizát.

-         Képzeld, most már a telefonomra sem válaszol, sőt írtam neki vagy kéthárom levelet és arra sem jött semmi válasz.

-         Na és mit szeretnél kapni válaszban? Azt hogy:- Menj a picsába hülye már nem érdekelsz, unom a hisztis tyúkokat?

Eliza elképedve nézett rám és nem válaszolt.

-         Vagy jobban esne, ha nagyon udvariasan elmondaná, hogy ő most már ezután őszintén hűséges akar lenni a feleségéhez, és neked már sajnos nincs helyed az életébe. És köszöni szépen nagyon jó volt, szép volt, de elég volt?

-         Nem ezt sem szeretném hallani. Azt szeretném, ha azt mondaná, hogy hiányzom neki, és vissza akar jönni, és ott folytassuk, ahol abba hagytuk.

-         Biztos, hogy ezt akarod? Na és hol hagytátok abba? Ott, hogy te mindig vártad, hogy hátha, hátha lesz egy kis ideje rád? Nem látod, hogy csak szenvedsz ettől az egész kapcsolattól?

-         De legalább ahhoz jogom van, hogy még egyszer utoljára találkozzunk és megbeszéljük, mint két jó barát.

-         Na és mit beszélnétek meg? Azt, hogy vége? Hiszen már most tudod, hogy vége. Mi beszélni való van ezen már?

Csak néztem, ahogy magába roskad, mert ahelyett, hogy vigasztaltam volna, még rátettem én is egy lapáttal. Pedig igazán nem akartam sem megbántani, sem fájdalmat okozni neki, de tudtam, ha most nem leszek hozzá őszinte, és nem mondom el, amit gondolok, akkor az már nem én vagyok. Néha, kell hagyjuk, hadd fájjon, kell hagyjuk, hadd égessen az a seb, de akkor is ki kell mondani, ki kell égetni tövestől. Eliza érezte, hogy én nem gonoszkodásból beszélek így vele, és talán igazat is adott nekem. Lesütötte a fejét.

-         Igen ma csináltam még egy hülyeséget. Nem bírtam ellen állni, mintha a kisördög ösztökélt volna. Az súgta a fülemben, hogy talán-talán van még egy esély.

-         Na és mit csináltál, felhívtad újra?

-         Igen, de nem vette most se fel, és akkor küldtem neki egy SMS-t

-         Igen és megzsaroltad valamivel, ugye?

-         Honnan tudod?

-         Tudom, mert másképp már nem is tehetted. Ez a legrosszabb dolog, amit csak megtehettél. Na és mit írtál neki?

-         Azt, hogyha nem hív vissza otthon fogom megkeresni, személyesen.

-         És megtetted volna?

-         Nem, de tudtam, hogy erre reagálni fog. Nagyon fél attól, hogy esetleg lebukik a felesége előtt. Pedig nekem azt mondta volt, hogy nem is szereti a feleségét.

-         Igen, lehet, hogy igazat is mondott, mint ahogy nem szeret téged sem, mert az ilyen férfiak csak önmagukat tudják szeretni. De jól van neki így, és ha te nem tudsz a helyeden ülni, és megelégedni azzal a kicsivel, amit neked nyújt néha, akkor kivesz téged a játékból, már nem kellesz neki. Mikor fogod ezt megérteni? De mond, csak mit akarsz még tőle? Visszahívott?

-         Igen, és azt mondtam neki, hogy találkoznunk kell, és beszélnünk kell.

-         Arra gondoltál, mit fogsz neki mondani?

-         Szeretném tudni, mivel sértettem meg annyira, hogy már a telefonomra sem válaszol?

Szeretném elmondani neki, hogy mit érzek iránta, hogy nem akartam, de belé szerettem.

-         És azt hiszed, ez érdekelni fogja őt? Azt hiszed, majd meghatódik, ha sírni fogsz előtte? Na és azután mi lesz? Gondolod, hogy akkor vissza fog menni hozzád? Gondolod, hogy attól, hogy sírsz neki egy rendet, akkor ő majd beléd szeret? Jaj Eliza, drágám, térj már észhez!!

Nem szólt semmit, csak peregtek a könnyei.

-         Sírjál drágám, sírd ki magad, és attól hidd el meg fogsz nyugodni. Sírjál.

Azzal átöleltem és simogatni kezdtem. Most már megvigasztalhatom. Beszélnie kellett róla, ki kellett mondja. DE inkább nekem, aki meghallgatom és vigasztalom, mint neki, aki előtt csak megalázkodna, de eredménytelenül. Amit már elronthatott el is rontott

Beszélnünk kell róla, el kell mondanunk, hogy mennyire fáj, el kell mondanunk, hogy ez egy újabb csalódás, de segít az rajtunk, ha miközben fájdalmunkat éljük át még meg is aláznak. Mert csak akkor aláznak meg, ha mi megengedjük.

Most ide valami nagyon szépet kellene írjak, de semmi nem jut az eszembe. Annyi, annyi szomorúság van mindenütt, és bár nem hisszük el, de szükségünk van erre is. Az élet nem habostorta, de ha a szomorúságunkban belesüppedünk, és nem tudunk belőle kiemelkedni akkor a másnap sem lesz tele mosollyal, pedig haj, de rövid az élet. És ha nem fog eljönni az igazi, ha nincs is nagy Ő. Talán nem mindenki érdemli meg, hogy eljöjjön. Attól még élni kell, ahogyan egy idősebb barátnőm mondotta, „Tudod az élet ötven után, már átalakul, mint ahogy húsz, harminc, vagy negyven után is. Mindig más és más dolgok kerülnek előtérben. Az értékrendek megváltoznak, ami még tegnap elképzelhetetlen volt, mára már természetes, ami nélkül úgy éreztük tegnap, hogy nem lehetünk meg, mára már nem is hiányzik, és hát igen, sokszor az igazi Ő ott van melletted, csak látnod kell, csak érezned, átéld minden napját, mert az igazi Ő, az maga az élet. A nagybetűs és kisbetűs, mindegy, hogyan hívod."

Beszélnünk kell……….de miről?

Barátnőimmel elmentünk pizzázni a Lagúna vendéglőbe.

Bár nem 5 csillagos hely, de elég előkelő ahhoz, hogy mindenféle jött ment nem üljön be. Egyszóval csendes kis hely. Dóra, Eliza, Kriszta és én voltunk ott. A többiek nem akartak, vagy esetleg mi nem akartuk, hogy velünk legyenek. Négy nő, négy karakter. Magamról és Dóráról már beszéltem, a másik két barátnőről ezután fogok, de most hanyagolom, hiszen egészen másról szeretnék mesélni.

Kicsit zajosak voltunk, talán a jókedvünk, talán a konyak volt a ludas, de annyira felszabadultan tudtunk nevetni. Amolyan csajos buli volt. Tudjátok milyen a csajos buli?

Amikor végre kiszabadulunk akár csak egy szűk órára, és vég nélkül nevetgélünk, mesélünk, vagy csak egyszerűen élvezzük, hogy egy szép ruha lehet rajtunk, hogy együtt lehetünk, és valami izgalmasat megbeszélünk. Mert izgalmas az mindig van. Hol az egyik, hol a másikunk rukkol elő valami pikáns történettel, vagy, hát bizony az is megesik, hogy nem éppen vidám mesével.

Mégiscsak elmesélem, hogy milyen ruhában voltunk, talán téged is érdekelni fog.

Lássuk csak:

Eliza, ő a barna, Nem túl magas, alig van 165, nem túl vékony, de nem is kövér, olyan pont jó. Fekete haja van, most rövidre vágatva, nemrég volt fodrásznál, és olyan jó divatos fazont nyírt neki, az egyik fele rövidebb, a másik fele hosszabb, és mivel inkább sima haja van, ki is tudta vasaltatni. Elizának nagyon szép szemei vannak, koromfekete, ritkán látni ennyire sötét szemeket. Ha jól belenézel a szemében, érzed benne a lángot, valami nagyon veszélyest és mégis valami nagyon bódítót. Úgy alapjába véve csendes nő, kb. 38 éves, de bármikor letagadhatna legalább 6-ot, de akár 8-at is. Fekete farmer volt rajta, ettől még csinosabbnak tűnt, és orgona lila blúz egy nagyon diszkrét kis mintával a mellén. Nem szokta festeni a szemét, ma mégis ki volt festve, és ez nagyon jól állt neki. Imádom, amikor egy nő ki van festve, na nem ordinálisan, hanem amolyan természetes módon, amikor rendezett, ápolt és jó illatú. Egy nő mindig nő, és addig nő, amíg ad magára. Lehet akár 80 éves is. Ami pedig az ápoltságot illeti, azt hiszem, az mindenkire ráfér, legyen az akár nő, akár férfi.

Kriszta, ő Elizának az ellentéte. A lányok közül ő az alacsonyabb, egy kicsit molettebb, mint mi, de ha azt vesszük, hogy most fogyott le 20 kilót, akkor azt kell mondani, hogy egészen csinos. Na jó, még van egy kis fölösleg rajta, de szinte ennyi már kell. Ő az a fajta nő, akinek kell legyen feneke, és mellei is kihívóak. A dereka ellenben vékony. Szőke haja közülünk a legvilágosabb az övé, vállig érő és sima, egyenes. Az arca, mindamellett, hogy ő köztünk a legteltebb, egészen sovány. Az a fajta típus, aki arcban szinte soha nem hízik meg. De ami a legszebb az egész nőben, az a szeme. Nagy égszínkék szemei vannak, és mivel tudja, hogy a szemei szépek előnyösen festi is őket. Sokáig úgy voltam vele, hogy amikor beszélgettünk csak a szemeit láttam, és a mosolyát, annyira dominált a kettő az arcán. Amikor beszélget, és gesztikulál, olyan, mint egy doromboló cica, mindig csak simogatnád. Anyás természet. Akit szeret, annak tudnia kell, azt nagyon kimutatja, és a szeretet lény felett roppant szeret anyáskodni. Főleg, ha az illető férfi. A lelkét is képes kitenni érte, de Isten ments, hogy megsértsd. Akkor a szelíd kis cicából veszélyes vadmacska lesz és tovább már nem is mondom.

Kriszta gazdag lány, a férjének ő a második felesége. Kriszta részéről nagy volt a szerelem, de Péter, a férje, csak kihasználja, és hát szüksége van a nőre, mert anyagi fedezetet jelent, Krisztának az apja dúsgazdag befolyásos ember, akivel nem jó kesztyűt húzni. Születet két gyerekük, egy fiú és egy lány, így aztán Péter azt gondolja, hogy már nem is kell erőltesse magát, ami a kedvességet, és szeretetet illeti.

Én egy dolgot nem értek ugyan. Miért van az, hogy a férfiak nagy része úgy gondolkozik, ha már megnősültek, akkor elmúlik a szerelem, és akkor már nem kell szépen beszélni az asszonnyal, nem kell udvariasnak lenni, nem kell a feleségnek udvarolni. Sőt mi több, egyes férfi még azt a bátorságot is veszi, hogy a feleség előtt más nőnek udvaroljon, szépeket mondjon, miközben az már szégyen volna, ha ugyanazt a nőjének mondaná el. Lehet ugyan, hogy elmondja neki is, amikor kettesben vannak, de ha már más is jelen van, akkor szégyelli. Szóval a parasztságokat, durva kifejezéseket nem szégyelli, de az udvarlást, kedveskedést már igen. Az olyan férfiatlan dolog.

Kriszta, amióta leadta azt a felesleges 20 kilót, egészen merészen kezdett öltözködni. Ma például pirosban volt. Egy égőpiros magas nyakú blúz, egy fekete mini szoknya és az égőpiros csizmájában, ami annyira jól állt a lábán, mintha ráöntötték volna.

Dóra ma kicsit visszafogottabban öltözködött, látszott rajta, hogy még mindig nincs napirendre térve egyes érzései fölött, de én nem feszegettem, a többiek, pedig semmit sem sejtettek a történtekből. Szűk fekete nadrág, égszínkék blúzza nagyon passzolt a szeméhez, és amint az lenni szokott, ő mindig a kiegészítőket is nagyon megválogatta. Az égszínkék blúzhoz kékköves fülbevaló, gyöngy és karkötő dukált, a fekete csizmához, pedig fekete táska. Na és én? Rajtam egy szűk lila színű farmer és egy fekete blúz arany díszítésekkel. Arany fülbevaló, arany karkötő, és aranyszínű táska és csizma.

Amint ott iszogattuk a konyakunkat, beszélgettünk, és közben kacarásztunk, Kriszta meglökte a kezem.

-         Nézd csak Boszi, az a pasas már elég rég óta csak téged bámul, le nem veszi a szemét rólad.

-          Menj már, csak beképzeled!- kissé nevetve, de odanéztem ugyan már ki az a férfi, aki csak úgy bámul rám.

Amikor rá néztem, a szívem a torkomban kezdett dobogni. Nem tudtam elképzelni, mi okozhatott ilyen heves szívverést. A férfi egy barna, kisé összes, fekete szemű, szemében huncut mosoly bujkált. Az a mosoly, olyan volt mintha azt súgta volna.

-         Hello szépség emlékszel még rám?

Ekkor elborítottak az emlékek. Azok a fránya emlékek mindig akkor törnek rám, amikor nem kellene.

Tizenéves voltam, érettségi banketten. A zöld ruhám volt rajtam. Fűzöld, és ez azért érdekes, mert én addig soha nem szerettem a zöldet, főleg nem ruhában. Addig elé soha nem volt egyetlen zöld ruhadarabom sem.

Szerelmes voltam Andrásban, magas szőke, nagy zöld szemekkel. Együtt jártunk úgy egy három honapja, és én éreztem életem legboldogabb periódusa ez. Közeledett az érettségi bankett és nem tudtam mit is vehetnék fel? Szerettem volna nagyon elegáns lenni, nagyon tetszeni Andrásnak, de ugyan akkor féltem, hogy esetleg, ha túlságosan merészen öltözködöm, akkor neki nem fog tetszeni. Felnéztem rá, egyenesen idealizáltam őt. Ő volt a szememben a tökéletes férfi, akivel el tudtam volna képzelni életem hátralevő részét. Csak ha rám nézett, bizsergett a gyomrom, és ha hozzámért, akkor egészen elolvadtam tőle. Kedves volt hozzám, és udvarias, és amikor magához ölelt éreztem a szorításában a szenvedélyt.

Megkértem jöjjön el velem Vásárhelyre, mert ott a divatházban pontosan akkor nagy kedvezmények voltak női ruhákra.

Szívesen jött velem, sőt, az ő kocsijával mentünk, hiszen nekem akkor még nem is volt jogosítványom. András idősebb volt nálam 5 évvel, de én mindig az idősebb palikra buktam.

Emlékszem próbálgattam a ruhákat, ő meg egy türelmes mosollyal csak nézte, ahogyan forgok a tükör előtt, ahogyan élvezem az anyagok hullását, a színek élénkségét, ahogyan elrejtem arcom a finom selyembe. Olyan határozatlan voltam, több ruha is tetszett, de nem tudtam eldönteni, mi legyen, vártam, hogy ő mondja meg melyik a sok közül, kíváncsian vártam. Akkor ő fölállt, odament a meg nem nézett ruhákhoz, és kivette azt a fűzöldet.

-         Ezt próbáld fel

-          Jaj, azt nem, utálom a zöldet. – hallani sem akartam róla, de ő annyira unszolt, hogy végül ráálltam és felvettem a zöld ruhát. Nem is ruha volt, hanem egy kétrészes kis kosztüm, vastag selyem anyagból. Amikor azonban odaálltam a tükör elé, egészen elámultam. Annyira jól állt nekem ez a zöld ruha, akkor még szőke volt a hajam, meg a zöldes szememhez, hogy már le sem akartam venni magamról. Nem én választottam ki, hanem a ruha választott

A bankett jó indult, minden olyan tökéletesnek látszott, csak aztán menet közben romlott el. Ma sem emlékszem miért vesztünk össze, csak azt tudom, hogy az este már nem volt olyan ragyogó, mert ő otthagyott engem, és elment táncolni más lányokkal. Utáltam abban a percben minden férfit, és főleg Andrást. Miért kell ilyen undokul viselkednie? Csak úgy otthagy, ahelyett, hogy megbeszéltük volna. Nem szeretek haragot tartani, de akkor nagyon haragudtam rá. Kimentem a szálloda teraszára, és néztem bele a sötétségben, hadd ne lássa senki mi zajlik le bennem, miközben küszködtem a könnyeimmel, nehogy kifelé elinduljanak, és a gondos kis sminkemet tönkretegyék. Mert azért a legnagyobb bánatom közepén is aggódtam azzal, hogy esetleg elcsúfítom az arcomat.

Akkor szólított meg Ő.

-         Szabad lesz egy táncra?

Megfordultam és belenéztem a sötét szemébe. Akkor is olyan megmagyarázhatatlan izgalom töltött el. Nem szóltam semmit, csak hagytam, hadd fogja a kezem és menjünk befelé a táncparkett felé.

Táncoltunk. Szótlanul siklottunk egymás karjaiban és belemélyültünk egymás tekintetében. Lehet, hogy nem volt olyan hosszú az a tánc, de nekem maga volt az örökkévalóság, a jó értelemben véve. Amikor véget ért a tánc megcsókolta a kezem és megköszönte a táncot. Én meg csak nyeltem a galuskákat és szólni nem bírtam. Ahogy jött, úgy ment el, soha többé nem láttam az óta. Talán csak álmaimban, talán csak a titkos gondolataim, ha néha felelevenítették, de még azt sem sokszor, annyira távoli, annyira sejtelmes, annyira hihetetlen volt az egész.

Lehet, hogy csak a képzeletem játssza az eszét, lehet, hogy csak a fantáziám csal, lehet, hogy az egészből semmi nem igaz, de most amikor belenéztem a másik asztalnál ülő férfi szemébe, minden előjött, mintha csak tegnap történt volna. Nem történt semmi, és mégis. Felálltam és kimentem a fürdőbe. Éreztem, hogy meg kell mossam az arcom egy kis hideg vízzel, hadd térjek már magamhoz. Nem voltam kint, csak vagy nyolc percet. Amikor visszajöttem, már nem volt sehol. Ahogy jött, úgy ment el, és én nem mertem megkérdezni a lányokat, ha ott ülte valaki vagy sem.

Hazafelé a kocsiban egyedül voltam, bekapcsoltam a rádiót. Frank Sinatra meleg hangja búgott bele a levegőbe. Annyira szomorú voltam és mégis annyira boldog. Nem tudom megmagyarázni. Hogy lehet az ember egyszerre boldog is és szomorú is? Elengedtem magam és dúdoltam én is a szöveget. Otthon már mindenki aludt, hamar levetkőztem és bebújtam az ágyban. De nem tudtam aludni. Ilyenkor, ha csak egy kicsit is olvasok, könnyebben elalszom.

Na és képzeljétek el, mikor kinyitottam a könyvet, mit olvastam el?

„A szél fúj, ahová akar, hallod a zúgását- de nem tudod, honnan jön és hová megy. Így van mindenki, aki lélektől születik”

„A találkozás: észfölötti titok.

Minél mélyebben merülsz a lélekben, annál határtalanabb világba, a felszínen nem látható rejtett összefüggésekbe, csodákba látsz.

Csak rád mosolyog valaki- s lehet, hogy vele álmodsz az éjjel, és el se felejted talán, soha, mert ez a futó mosoly olyan mélységből bukkant föl, amit éberen nem ismersz.

Két szem összevillanásában néha nagyobb titok rejlik, mint húsz év házasság történetében.”

Évek óta várom a Nagy Csodát. Hallgatom a rádiót, és most éppen ez a zene megy. Hát igen, én is évek óta várom a nagy csodát, de valahogy még nem ért el hozzám. Mért kezdjem én a változást? Igen….mintha minden egy jel lenne. Csak figyelni kell a jelekre. Talán éppen ez a bökkenő, hogy bár várom a változást, várom a nagy csodát, de azt várom, hogy majd más megteszi helyettem. És megteszi? Persze, hogy megteszi, de az már az ő csodája lesz, az ő változása. Én pedig maradok továbbra is a saját kis mókus kerekemben, és várok, és várok….de mit, kit?

De azért érzem, hogy bár lassan elindultam. Vagy lehet, hogy még nem indultam el, de már nem hajtom a kereket, sőt inkább rágom az oldalát, próbálok kiszabadulni belőle.

Olvasom Müller Pétert, szeretem az öregurat, egyenesen kedvelem, olyan szívemnek való dolgokat ír. Sokszor vagyok úgy, hogy amikor az ő sorait olvasom, olyan érzésem van, mintha a saját gondolataimat látnám kivetítve, talán egy kicsit más fényben téve, de sokkal jobban letisztázva, sokkal érthetőbben, szebben, mint ahogyan bennem kavarognak.

„ Egy jó párkapcsolat épp olyan műalkotás, mint egy vers, egy tánckettős vagy egy hegedű-zongora szonáta.

Sajátos benső rend, s valami intelligens lelki kultúra működteti.

Intelligencia alatt  én a sokat tapasztalt, érett lélek tudását értem”

Hát igen, ez az. Jó, amikor valaki a más sorsából tud merítkezni és tanulni, anélkül, hogy önmaga megtapasztalná a hoppokat és fájdalmakat, csalódásokat és kudarcokat. Sajnos legtöbbször a saját bőrünkön tanulunk, és még akkor sem eléggé, mert enedikszer is újra, meg újra elkövetjük ugyanazt a hibát. Ismétlés a tudás anyja, mondaná erre Ferenc, de a sok ismétlések csak arra valók, hogy a keservet és fájdalmat mélyen véssék belénk, mint fában a jeleket.

Amikor ezelőtt négy éve elváltam Gézától, azt hittem, hogy az egyetlen járható úton vagyok, hogy csakis ez a megoldása a problémáimnak. Lehet, hogy akkor az is volt, de akkor most mégis miért tekintgetek vissza, miért sírom vissza a régi életemet.

Van egy barátnőm, Dóra. Bár sok barátnőm van, mert én az a fajta vagyok, hogy ha tehetem, hát mosolygok, és vonzom az embereket. Úgy a férfiakat, mint a nőket. Sok ember nyelvén tudok beszélni, és itt most nem a nyelvtudásommal dicsekszem. A férfiakkal másként beszélek, mint a nőkkel. A férfiaknak más az adó-vevőjük, de most ne térjünk rá erre, erről majd máskor mesélek. Szóval itt van a Dóra barátnőm, aki most van olyan helyzetben, mint én négy évvel ezelőtt. El akar válni. A történet szinte azonos az enyémmel, kisebb nagyobb eltérésekkel, de a lényeg a lényeg. Dóra úgy érzi, hogy a kapcsolatuk teljesen kihűlt, és már nincsen semmi, ami őket összetartaná, csak a két fiú, de azokért sem érdemes erőltetni, hiszen a gyermekek nem oldhatnak meg semmit. Sokat beszélgetünk erről, mindenki elmondja a saját verzióját, és én érzem, hogy Dóra hallgat rám. Bár én elváltam, mégis azt mondom neki, hogy jól gondolja meg, mert az óta már én is megbántam a válást, és ha tehetném, visszacsinálnék mindent.

Ma reggel mosolyogva lépett be a szalonba. Bár mosolygott, láttam, hogy a szemei szomorúak, de nem kérdeztem, vártam, hogy magától nyíljék meg, és elmondja a szíve bánatát. Ez is egyfajta színjáték, hogy egy darabig húzzuk az időt, és olyan dolgokról beszélgetünk, amiről nem is akarunk. De a lényegről, amit mindketten várunk, és akarunk róla beszélgetni, az valahogy bent reked. Akár sok ezer párkapcsolatban. Soha nem arról beszélünk, amire gondolunk, hanem csak úgy belebeszélünk, hogy ne legyen közöttünk a Csend. De talán, ha hagynánk azt a csendet, talán még az is jobb volna, mert akkor ráérezhetnénk az igazságra. A kérdés azonban az, hogy akarjuk-e ezt az igazságot, vagy jobb az állság, és kegyes hazugság, mint a kegyetlen igazság?

Megkínáltam egy kávéval. Elgondolkozva kavargatta a kávéját, és mintha nem is nekem mondaná, csak úgy saját magának.

-         Összevesztünk, pedig én megfogadtam, hogy már nem is szólok hozzá. Inkább nem beszélgetek vele, úgyis csak morgás, és a végén a vita, meg a vagdalkozás.

Hallgattam, tudtam, hogy most hiába mondanék bármit. Vártam, hogy folytassa gondolatait.

-         Azt kérdezte tőlem, milyen volt az előadás, és hogy mit tanultam?

-         Na és te mit válaszoltál?

-         Hát, tudtam, hogy nem mondhatok el bármit, mert azt ő nem tudja megérteni, és akkor elbagatellizálja az egészet, de annyit azért mondtam, hogy Ferenc arról beszélt, többek között, hogy a pozitív gondolkozásnak milyen teremtő ereje van, és hogyan vigyázzunk arra, hogy mindig jó dolgokra koncentráljunk. Erre ő azt mondta, hülyeség.- mire én megkérdeztem, miért gondolja így?

-         Egyszerű az egész. Ha áll, akkor pozitív vagyok, ha lóg, akkor negatív.

Éreztem, menten meghasadok, annyira fojtogatott a nevetés, pedig nem nevetni való. Belegondolva jobban, szinte igazat is adtam neki.

-         Te erre mit válaszoltál?

-         Hát csak megkérdeztem, hogy akkor nála most áll vagy lóg? És ő azt felelte, hogy lóg.

-         Te nem vagy normális, tényleg ezt kérdezted?

-         Igen, végtére is ideje kibeszélni a sérelmeinket. Aztán azt is kérdeztem, hogy mért nem ÁLL? Mire aztán morogni kezdett és otthagyott, mint Szentpéter az Oláhot.

Felteszek egy halk zenét, és meggyújtok egy gyertyát, közben hallgatom, ahogy meséli bánatát, őrlődéseit, de már szinte nem is hallom. Csak nézem a szomorú arcát, ahogyan titkolja baját, ahogyan megpróbál mosolyogni azon, amin zokogni kellene. Hogy évek óta semmi sem megy már úgy, ahogy kellene, hogy magányosnak és haszontalannak érzi sokszor magát, hogy már azt sem tudja, mi az, ami összeköti azzal az emberrel, akibe egykor annyira szerelmes volt, akitől szinte megbolondult nap, mint nap, csak ha megérinthette, és most semmi. Se szex, se keksz. Üresek a pillantások, némák az üzenetek, és az érintéseket is kerülik mindketten. Hol rontották el, hol csúszott félre minden, és mikor?

Dóra alacsonyabb, mint én, de csak pár centivel. Ős is szőke, de ő olyan igazi szőke, a bőre is világos, és mélykék szeme van. Mindig mosolyog, mindig olyan kedves, de én látom, hogyan mosolyog. Ezerféle mosolya van neki. Ma szomorú mosolya van, a szemei befelé sírnak. Tudom, ha csak átölelném, sírva fakadna.

Mesél, csak mesél, és én szinte nem is szolok semmit, csak hallgatom. Talán már nem is hallgatom, csak nézem, és figyelem a mozdulatait, figyelem azt, amit nem mond ki, ami csak úgy kijön belőle. Figyelem a testének minden rezdülését, mert a testbeszéd az soha nem hazudik. Bár a szavai azt mondják, hogy csak vicc az egész, hogy már nem is fáj, hogy már nem is érdekli az egész, de a teste, vállának finom rezdülése, kezének görcsös összezárulása, mind arról árulkodik, hogy bizony még nagyon fáj, talán jobban, mint máskor.

Mi az, ami ilyenkor annyira tud fájni? A meg nem értés, vagy az a nagy magány, amit a másik mellett élünk meg?

Ki tudná ezt megmondani?

Ebben a percben nem tudom, kit sajnálok jobban, magamat, vagy őt? Pedig a sajnálkozás sem jó megoldás. De hát mi a jó megoldás? Mi az ami mindenkinek beválik? MI a biztos recept?

Hogyan segíthetek rajta, amikor a saját életemet sem tudom rendbe tenni? Így aztán csak hallgatok, mert ez az egyetlen okos dolog, amit tehetek.

És várom a csodát.

Hogyan is kezdjem? Annyi mindent elmondtam már magamban, annyiszor már újra írtam a színpadot, a szereplőket meg ide-oda rakosgattam, és mégis, most amikor szavakba kell foglalni, annyira nehezen megy, annyit vacillálok.

Nehezen megy az írás.

Ki mondja, hogy könnyű írni? Ki mondja, hogy a szavak csak úgy folynak ki az ujjaim hegyéből?……Ja, hogy én mondtam még az előbb. Az más, akkor meg elnézést kérek, az egy olyan pillanat volt. Igen. A szavak a szavak. De nem is kell szavakká, váljanak, elég, ha csak megformálódnak, mint gondolatok, és máris teremtő erejük van. Csak aztán tudjuk mit kezdeni velük.

Akkora nagy káosz van sokszor a gondolataim között, és már ezer éve próbálom rendezni, de valahogy mikor csak úgy neki fogok rendet rakni, mintha még több zagyvaság lesz belőle, még több összekuszált, szétszaggatott, majd újra bogozott. Erről eszembe jut egy vers, de nem akarlak untatni vele.

Inkább mesélek, a mesélés a véremben van.

Minden egyes szó eszembe jutat egy újabb szót, vagy akár történetet.

Férfiak, ezek a férfiak, hogy mennyi baj van velük, mennyi bonyodalom körülöttük.

Férfiak…………..Imádlak titeket.!!!!!

 Azt, hogy olyan félénkek vagytok, nem meritek a szememben megmondani, ha szerettek, azt, hogy sok-sok malacságot gondoltok, miközben megkérdezitek udvariasan, hogy elfogadnék-e egy kávét, azért is mert reggelente, amikor találkozom veled, csak a szemembe mosolyogsz és elmész mellettem szó nélkül, azért is, mert néha túlságosan tolakodóak vagytok, meg máskor távolságtartók. Egyszóval olyan se veled, se nélküled státuszban vagyunk és formáljuk egymást, tanítjuk, tapasztalatokkal gazdagítjuk egymást, miközben keményen játszunk. Színfalak rendeződnek, szereplők váltakoznak, de a mondanivaló, a szótő talán az megmarad. Még akkor is, ha más hangsúllyal, ha más árnyalatokkal.

BOSZI vagyok. Gyerekkorom óta így hívnak. Hogy hogyan és mikor ragadt rám ez a név, már nem is emlékszem. Azt tudom, hogy az elején zokon vettem, akkor még nem is Boszi, hanem Boszorkány voltam, de aztán tudnivaló, hogy minden csúfnév idővel lerövidül, sőt átalakul. Azt sem tudjuk már a végén, hogy mit is jelent, annyira átalakul. A székely ember már csak ilyen. Ha valakinek nincsen és nem is volt soha csúfneve, az olyan semmilyen ember, akire még egy csúfnevet sem érdemes pazarolni. Az én esetemnél azért nem éppen így működött. A boszi, az boszi. Mindenki tudja mit jelent. Én is. De azért nem kell egyből a legrosszabbra gondolni. Mondhatnám azt is, hogy Angyal vagyok. Na és azt jobban elhinnéd? Vagy azért, mert boszi vagyok nem feltétlen szükséges, hogy gonosz legyek. Jó, jó, néha tudok ám gonoszkodni, néha tudom, hogy nem a legjobb formámat adom, de hát ki mondhatja azt magáról, hogy ő mindig annyira tökéletes.

Ja, hogy te mindig tökéletes vagy?

Hehe, kivételek erősítik a tételt. De azért most rólam van szó, térjünk vissza hát az én kis mondókámra. Szóval Boszi a nevem. Egy aranyos, szeretnivaló kis boszorkány vagyok.

De ha most nem hiszed, majd adok neked egy kis időt, hogy jobban megismerj, aztán majd eldöntöd. És ha nem fogsz szeretni? Ja, az is megeshet. Hát Istenem, mindenki engem sem szerethet. Blablabla…eleget meséltem, beszéltem félre, ideje elmondanom, milyen is vagyok.

Magas, kb. 170 cm plussz-minusz3. Nagyon karcsú, sportos külsőmet annak is köszönhetem, hogy aerobik tanárként is dolgozom heti 3 alkalommal. Ezt a foglalkozást inkább amolyan hobbiból végzem, meg a sport iránti szeretetből. Milyen a hajam? Most jelenleg szőke, hosszú, váll alatti és félgöndör, de ez mindig változó. Szerencsére. Voltam már egészen vöröske, sötét vörös, és világos, vagy akár tűzvörös. Voltam fekete hajú is, úgy hogy olyannak képzelhetsz, amilyennek akarsz. A bőröm, az, kicsit barna, ha pedig néha szolizok, akkor már egészen csoki színem lesz. Jól áll nekem a sötét árnyalat, de a világosabb se kutya.

A szemem színe zöldes szürke. Igen olyan igazi boszorkányos szín. Amikor vidám vagyok egészen világos, de ha megharagítanak, akkor annyira elsötétül, hogy szinte már feketében játszik. A szemöldököm eredetileg összeért, de nem annyira, mint a Tüncibüncinek, de korrigáltattam, hadd ne maradjak le a divatról ezzel sem.

A divat? Hát igen, az a véremben van. Mivel foglalkozom?

Hát az aerobikon kívül, van egy szépség szalonom, amit én vezetek, ahol aztán összegyűlnek a lányok asszonyok, és kibeszélik, kibeszéljük a fél világot. Ha időnk több is lenne, akkor a másik felét is kibeszélnénk, de valahogy az a helyzet, hogy vannak dolgok, amiket mindig kifelejtünk. Ilyen például a foci, arról sajnos elég ritkán esik szó, no meg szerencsejáték, meg hát tudom is én?

Van-e rajtam valami rejtett jel? Nem tudok róla, mire gondolsz?

Ja igen van néhány anyajegyem, de hát Istenem, kinek nincs? Na és még van testékszerem. Nem, nem olyan, amire gondolsz. Csak a köldökömön van egy fehér aranyba tett kis gyémántkövem. Azt szoktam mondogatni, hogy az a tartalék, majd a rosszidőkre, de addig is, ha tornászom, akkor más is láthatja, na meg a Géza és az Andi is látják, vagy látták. Meg nyáron, aki csak akarja.

Egyedül élek a két kislányommal. Jobban mondva a nagylányommal és a kislányommal. Kriszta, a Géza lánya, a volt férjem, már lassan tizennyolc éves, Aranka pedig az Andi lánya. Andi a szeretőm, barátom, néha lelkitársam, de nem a férjem. Bár beszéltünk róla, amikor terhes voltam Arankával, hogy jó lenne összeházasodni, végül is nem lett belőle semmi, és ez most már így is fog maradni, azt hiszem. Aranka ő egy igazi Angyal. Inkább az apja formáját hozza, világos bőrével, szőke hajával, mélykék szemeivel, tényleg olyan, mint egy angyal. Mert az is, ő az én angyalom. Aranka csak három éves, de már olyan komoly kislány tud lenni. Megérti, ha anyának dolga van, és esetleg magával kell hurcolnia őt is, szó nélkül fogja a kezemet és megyünk. Néha azért lázadozik, de olyankor is hamar meg tudom győzni, esetleg vásárolok neki valamit, és azzal megnyugszik. Tudom, hogy nem vagyok egy tökéletes anya, de inkább magammal cipelem mindenüvé, hadd lássa anya is, dolgozik, minthogy magára hagyjam. Van egy kedves szomszédasszonyom, aki néha elvállalja, hogy vigyázz rá, de ez, csak ha, nagyon meg  vagyok szorulva.

Szóval ez van. Én és a lányaim, hárman élünk a három szobás panellakásban, de egészen jól megvagyunk egymással. Na és férfi is van az életünkben, ha nem is mindennap, de hiányt azért nem szenvedünk. Kriszta, ő nagyon kötődik az exemhez, Gézához, ezért hol nála, hol nálam lakik. Ismerős nem? Sok ilyen szituáció van manapság. Bár négy éve elváltunk a Gézával, ma is barátok vagyunk. Jó, azért vannak néha még viták köztünk, de most már egyre ritkábbak. A kis angyalkám, Aranka is imádja az apját. Hát igen, mi nők már csak ilyenek vagyunk, ha tehetjük, imádjuk az Apucit. Én is jobban kötődöm az Apámhoz, mind a mai napig, mint az Anyámhoz. Úgy látszik ez örökletes.

Boldog az aki szeretheti az Apját, mert minden nőnek az első férfi az életében az Édesapja, aki a további életének meghatározó szereplője, aki lehet az ideálja, vagy példaképe, vagy esetleg, szomorúbb esetekben a negatív képe, hogy csak olyan ne mint Ő.

Azt hiszem, minden NŐ, amikor kiválasztja a társát, a férfiben, egy kicsit az apját is látja, vagy beleképzeli.

Még nem a végleges, még meg kell tanulnom, hogyan változtatom meg a fejlécet, de már tudom, mit akarok.

Ez már nem egy napló lesz, hanem sok-sok gondolat fantázia összerakva egyetlen eggyé, de higgyétek el Ti is éppen úgy élvezni fogjátok, akárcsak én.

Mindenféle cicaságokról, az élet tele van nyávogással, dorombolással és  jó nagy karmolászással.

Finom az illatom, puha a tappancsom és képzeld, imádok táncolni.

Verseket írok, írtam, de nagyon szomorúak, festeni szoktam, tájképet, arcokat, házakat és fantáziámat. Folyton keresem önmagam, de valahol mindig eltévedek. Ki mondhatná meg, milyen is vagyok, ha magam sem tudom? Folyton változom.

Olyan vagyok, mint a víz, mely nem nyugszik, mindig keresi a megfelelő medret, a kiutat a megoldhatatlannak tűnő problémákból. A víz befolyik oda is, ahová semmi és senki más nem fér be, és addig vájja, ássa az utat magának, amíg el nem érkezik vágyai határához, hogy ott egybeolvadjon a nagy boldogsággal.

Figyelem az embereket, dolgokat, tárgyakat, mindennek van harmóniája, csak keresni kell, és figyelni, figyelni. A szív hangját követem, még akkor is, amikor mindenki ellenem szól, még akkor is, amikor lehetetlen. Nem kerülöm az akadályokat, legyűrőm, ha pedig nem megy, akkor bebújók, befolyok alája addig, amíg nem sikerül túltennem magamat rajta.

Azt mondta, nem vagyok víz, a föld az elemem, még az aszcendensemnek is. Mégis, mégis, miért érzem mindig, hogy a víz nagyon fontos, a víz viszi az álmaim, a víz mossa el bánatom, a víz a lételemem, a víz elringat, vigasztal, ha sírok átölel, álmaimban velem van……………?????

Minden az agyban kezdődik el. És ott is kell, befejeződjön. Tudom, tudtam is mindig, hogy semmi sem tarthat örökké, mégis fáj egy kicsit, amikor valamire készülök kitenni a pontot.

Lelkiekben készülök elbúcsúzni M-től.

Én akartam őt, én vonzottam be, és jó volt vele, de nem elég, és nem akarom, hogy vontatott, nem akarom, hogy amolyan, ahogy P. mondta egyszer, kapaszkodós legyen. Kipróbáltam ezt is. Milyen az, ha valakit nem szeretünk, nem szerethetünk, mégis egy pár alkalommal együtt vagyunk, csak úgy kötetlenül. Bevallóm elég veszélyes játék. Akaratlanul is az lesz a vége, hogy valakinek fájni fog, és én ezt igazán nem akarom.

Tulajdonképpen a gondolat nem is az enyém volt, csak valahogy úgy hozzám szegődött. Én mindig is a nagy Őt vártam, akartam, aztán találkozgattam ilyen meg amolyan emberkékkel. Volt egy férfi, akinek, csak úgy bejött ez a gondolat, hogy kellene, találkozzunk, de aztán hálistennek nem lett belőle semmi. Engem azonban nem hagyott nyugodni a dolog, és éppen ezért bevonzottam M-t. Ki akartam próbálni, át akartam élni azt az érzést, amire előzőleg felkészültem. Tulajdonképpen csak az érzés érdekelt, na persze a választás is az enyém volt, mert kb. 13 pasas közül választottam ki őt. Mindig a NŐ az, aki választ, egy okos férfi ezt nagyon is jól tudja. A nő az, aki engedi, vagy nem engedi magát elcsábítani. Mégis sokszor megesik, hogy úgy teszem, vagy úgy hozza a sors, mintha ő döntött volna úgy, és én nem is bánom ezt a helyzetet, mert legalább tiszta a lelkiismeretem, vagy legalábbis azt hiszem.

M. még nem tudja, de szerintem, már érzi, hogy vége lesz a mi kis titkunknak. Lassan minden a ködbe vész. Gondoltam írok neki, és elmondom mit is gondolok, de az igazságot nem lehet kimondani, meg aztán minek. Az idő jobban megoldja. Csak az fájhat, amit megengedünk.

Ha pedig tényleg fájni fog, akkor annak fájnia kell.

Barátság posta? Kapok valami nagyon szépet, megnézem, egyet mosolygok, és azzal megy tovább az élet. Kaptam a minap is, nem is egyet, hanem többet, és arra gondoltam, hogy mindig attól kapsz valami szépet, akitől talán nem is várod, akire nem is gondoltál.

De mostanában annyi mindent tanultam, hogy most már azt is elhiszem, hogy nem minden esetben én vonzom be a kedves vagy kedvetlen embereket a szívembe, hanem ők is bevonzhatnak engem. Hát persze………..a szeretet csodákra képes. Elfogadtam a kihívást, és igenis végigjátszottam a játékot. Elküldtem én is egy jó pár emberkének, sőt olyannak is elküldtem, akiről tudtam, hogy nem szereti, hogy bosszantja az effajta levél. Gondolatban hozzácsatoltam egy mosolyt, és egy kedves simogatást, érintést, hátha, hátha megérinti. De nem, nem érintette meg. Nagyjából tudtam, hogy ki fog visszajelezni, és nem is csalódtam.

Minden az agyban születik meg, mondta a Mester, és mondom én is.

Csodálatos teremtés az ember, nem is tudjuk, hogy mennyire csodálatosak vagyunk.

Mondhatsz kedvesem bármit rám, én akkor is azt mondom, hogy mától az az ember vagyok, aki nagyon szereti magát, aki tanul, és tanítja magát, aki nem engedi fejébe férkőzni, csak a pozitív gondolatokat. Mert mint mond a Dzsinn az Aladdin meséjében?

KÉRÉSED PARANCS.

De nagyon kell vigyázni, ám, hogy mi az, amit megfogalmazol a kérésedben.

Na lássuk, működik-e?

Te, aki olvasod ezeket a sorokat, küldök neked egy szeretettel tele MOSOLYT.

Látod, már mosolyogsz is. Mondtam, hogy működik.

A rendetlenség, a zűrzavar is egyfajta rend. Csak olyan szemmel kell nézni

Szar ügy az egész, de én azért is jól érzem magam. Most aztán ide belinkelek egy nagy vigyorgást, és még annyit, nem baj, ha meghalunk, csak élvezzük is….aközbe, miközbe, előtte, utána,,,,,,,blablabla.

Most nem is kéne, írjak semmit, de pont azért mert……….írok.

Kiadom magamból a rosszat, és csak a jóra összpontosítok.

Figyelem…………futam in………dulj!

Na lemaradtam, miről is? Ja igen, a gondolataim, csak úgy császkálnak fel alá, és én nem bírom utolérni őket, jajajaj micsoda egy zűr…zavar van az emeleten.

Szombaton elkezdem az egyik új életemet. 40 évesen megint beülök a padba és tanulok, miközben arra koncentrálok, hogy tanulni, tanulni, tanulni.

Na ia să vedem, cum mai merge cu româna? Sâmbăta încep din nou şcoala- Spiru Haret, româna-engleza. Tocmai deacea ma-m hotărât, ca să încerc să scriu şi aşa, pentru a recapitula, pentru a înfrumusa această limbă, cât de cât cu propriile mele gânduri. Da, da, da ştiu că va fi greu, dar dacă vreau să realizez ceva nou, trebuie să fac şi câteva sacrificii. Şi una din aceştia este, să-mi programez timpul în aşa fel încât să exersez atât româna cât şi engeleza. Frica?

Da, frica există întotdeauna, cu totul că aşi vrea eu să nu existe, dar când pune stăpânire pe sufletul tău, dintr-odată nu mai ştii să controlez. Mi-a promis Meşterul că mă învaţă cum să-mi stăpânesc pornirile, emoţiile, dar până să învăţi voi mai avea câteva hoppuri, dar sper, dar ştiu că mă voi descurca. Totul depinde de tine, totul depinde de atitudine, şi eu aleg întotdeauna partea pozitivă a lucrurilor.

Dar hai să facem a listă, cu dorinţele mele, le fac aici, pentru că nu mai îndrăznesc să le scriu în caiet, sau oriunde el le poate citi. Are o nesimţire nemărginită de a-mi citi toate gândurile, toate scrisorile particulare, daremite orice altceva?

Deci, pentru început:

1. Vreau să termin şcoala cu bine (asta înseamnă vreo 3 ani + 2 ani masterat)
2. Vreau să mă întorc în învăţământ, să zicem la sat (un sat apropiat de exemplu )ar fi excelent.
3. Închid actuala mea activitate, găsesc un chiriaş serios pe termen lung, ca să pot plăti banca în continuare. DAR.
4. Vreau să achit cât mai repede datoriile către bancă, amândouă.
5.  
6. Vreau să cumpăr a maşină. La ce visez eu este un Wolsvagen roşu
7. Vreau să te intâlnesc cât mai repede, simt că se va întâmpla foarte curând
8. Vreau ca băieţii mei să înveţe cât mai bine, pentru a porni în viitor cu mult succes.

Îţi mulţumesc Doamne pentru toate aceastea, şi dacă e să fie, ajută-mă ca în februarie să mă duc în India.

Milyen érdekes? Egyik nap még olyan fontos az, hogy hozzám szóljon, hogy hírt halljak róla, hogy találkozzak, hogy megérintsem, aztán eljön a nap, amikor már semmit nem akarok tőle. Így szakadnak le lassan a dolgok, fogalmak, gondolatok egymás után. Mintha egy úton haladva, jönnek és mennek arcok emberek, szavak, hangok, érzések.

Az érzéseket a legnehezebb elengedni.

Szombaton hallgattam Ildikót, ahogyan beszélt. Azt hittem, nincs semmi, amit adhatna nekem, nincs semmi, ami tőle érdekelne, de ahogy a szavak lassan simultak hozzám, egyre inkább éreztem, hogy a semleges, sőt kissé furcsa, kissé csúnyácska külső alatt mennyi minden rejtőzik. Kinyitotta a harmadik szememet, és szerettem azt, amit láttam.

Bárkit megkérdeztem volna, azt mondja (legalább 90%a), hogy én szebb és csinosabb vagyok nála, hogy bennem több a vonzás. És mégis, akkor ott, őt szebbnek, sokkal szebbnek láttam magamnál. Gondolkoztam, vajon miért van ez így, és tudod, mit ötöltem ki? Mert ő szereti önmagát……….úgy ahogy van. Meg van magával elégedve. Nincs benne az a folytonos megfelelési vágy, hogy szépnek, szebbnek tessen, hogy vajon más mit szólna hozzá?

Hová lett az önbizalmam? Hová lett az óriási optimizmusom?

Most olyan MÓKUSKERÉK szindrómában szenvedek, és tudom, eltelik egy kis idő, amíg újból kitörök belőle. Nem tudom, mi a helyes, nem tudom hogyan tovább. Csak azt tudom, hogy itt és most ez nem jó így és ettől kurvára szenvedek. De azt is tudom, hogy senki nem oldja meg helyettem.

Úgy vagyok, mint az alkimista. Ha megyek, akkor vajon hogyan lesz, ha maradok, akkor mit veszítek. Ha azt teszem, amit mások várnak el tőlem, akkor az nekem rossz, ha pedig azt teszem, ami nekem jó, akkor másoknak szerzek fájdalmat. Nincsen jó megoldás, csak megoldások vannak. Ha…….akkor……..ha nem…….akkor nem………..ha így………akkor úgy. Lehet, hogy egyik sem jó, lehet, hogy mindegyik jó?

 Én akarok hinni még ebben és sok egyébben.

Találkoztunk, de csak egy röpke órára. Kezében hozott egy gerezd szőlőt.

Most, hogy visszagondolok, ez is a vonzás törvénye. Arra gondoltam, ha szeret, akkor hoz nekem valamit. Mindegy, hogy mit, nem valami értékes dolgot, hanem csak valami szimbolikusat, ami azt fogja jelenteni, hogy gondolt rám. És igen bejött. Nagyon oda kell figyeljek, hogy mit vonzok be az életemben, mert azt meg is kapom.

Beszélgettünk. Hiányoztam neki, azt mondja gondolt rám sokszor. Tudom, hogy gondolt rám, mert megéreztem, ahányszor rám gondolt, én éreztem.

Nem lesz ez jó, nem fog ez sokáig így menni. Titkon találkozgatni, nagy néha, mindennap beszélni telefonon. Sem neki, sem nekem nem jó. Az ember, ha nem léphet előbbre, akkor megreked egy szinten. Tudom, hogy nem várhatok semmit tőle. Jó vele lenni, de nem engedhetem meg magamnak, hogy szeressem. És nekem arra van szükségem, hogy valakit szeressek. Most ez olyan nevetségesen hangzik, mert ott van nekem L. aki szeret (a maga módján) de engem az nem boldogit.

Állok tétován és azon töprengek, vajon mi az amire vágyhatom, mi az amit meg is kapok.

Hogy mit szeretnék, mit akarok?

Szeretném ha eljönnél TE, akit már nagyon rég óta várok, és soha többet nem válnánk el. Érzem, hogy létezel, érzem, hogy gondolsz rám, de várom, hogy fizikálisan is megjelenj előttem. Már a nevedet is kitaláltam, de azt nem írom le, mert a gondolat erősebb. Annyit elárulok, hogy lehet rád számítani, alapozni. Te leszel nekem, TE vagy nekem a biztonság.

Bent voltam ma a nagytemplomba. Próbáltam imádkozni, de nagyon nehezen megy mostanában az ima. Kértem Istentől egy jelt, és érzem, hogy meg fogom kapni. Kértem, hogy engedje meg nekem, hogy megértsem, mi célom ebben a földi életben?

Amikor elbucsuztunk, olyan volt, mintha az utolsó lett volna………nem tudom. Nem szeretem úgy igaz szerelemmel, mégis közelebb áll hozzám mint L. Még a csókja is jobb ízű. Érzem, hogy szeret, nem mondjuk ki, de én azért érzem.

-         Ha megtalálod az igazit akkor szólj………de azért utánna is találkozhatunk.

-         Ha megtalálom az igazit, bőven elég lesz, kitölti majd az életemet. Akkor már nem találkozhatunk többet.

-         Ha valakit szeretünk, akkor is boldogok vagyunk, ha tudjuk, hogy ő boldog, mégha nem is velünk.

Nos ez a mondata nagyon meglepett.

Mért kell nekem mindenkit begyüjtenem a szívembe? Olyan nehéz utánna elengedni, elveszíteni onnan. Nem engedhetem meg többet senkinek, hogy bánatot okozzon nekem.

Talán az lenne a legjobb, hogy én is lezárjak mindent, mint P és csak a lényegre fokuszáljak, arra amit én írányithatok, ami nem függ mástól.

Nothing sweet about me……….yeee

Az érzések, gondolatok, ahogy a Mester mondaná, az energiák, keringnek körülöttem.

Annyi de annyi impulzus ér mostanában, hogy bele vagyok szédülve, és én csak forgok, forgok, mint az ittas, aki imádja a mámoros állapotot, és nem akar kijózanodni, mert tudja, hogy ami azután következik………hát az, cseppet sem jó.

Féltékeny, képzeld el, féltékeny, és szenved tőle.

Azt megértem, hogy L. féltékeny, de, hogy M. is féltékeny, azt már igazán nem értem.

Dehogynem értem, csak nem akarom érteni. Igen is nagyon tudom, hogy mi játszódik le benne, csak hát, ezen én nem segíthetek.

Nothing sweet about me………de most tényleg, akkor mégiscsak boszorkány vagyok?

Szavak, szavak, szavak, szeretünk dobálózni a szavakkal. Apropó szavak. Elolvastam U. gondolatait, és beleborzongtam. Nem a szavaktól, hanem attól, ami a szavak által átjött hozzám. Arra gondoltam, előbb, hogy megvigasztalom, aztán az jutott eszembe, hogy jól megszidom, hogy térjen észhez, és ne írjon ki többet ennyi rosszat magából, mert ezzel csak a rosszat vonzza magához, aztán, úgy döntöttem nem is szólok hozzá. Nincs közöm hozzá, és bármennyire is sajnálom, bármennyire is szeretném megsimogatni, felvidítani, nem tudom, nem fogom, nem akarom. Ha neki erre van szüksége, akkor hagyni kell. Mindenki a saját poklát maga csinálja.

Miért is mondom magamról, hogy boszorkány vagyok?

Csak, mert jobb azt mondani, de mondhatnám, hogy én egy tündér vagyok, vagy egy dögös nő, vagy egy igazi hercegnő….blablabla…..jaj milyen nyálas, hányingerem lett tőle.

Summa summarum……bármit is mondok, csak szavak. Különben is, soha nem hittem, hogy a boszorkányok mind nagyon gonoszak. Ezt nem lehet így lesablonozni. Én nem vagyok gonosz. Lehet, hogy néha rosszalkodom, lehet, hogy néha játszom, nevetek, sírok…….de gonosz nem vagyok. Az én hitem a SZERETET. Akkor én egy édi kis boszi vagyok?

Nem tudok seprűn repülni, nem tudok különlegességeket kotyvasztani, bár megvallóm néha jó volna tudni, de van egy belső érzésem. A szavak, a színfalak mögé tudok látni. Ez nem mindig jó, de ahogy vesszük. Lehet ez áldás, lehet átok. Én azt mondom áldás, és ha én úgy gondolom, akkor az úgy is van.

Például gondolok valakire, vagy valamire……….és megérzem, hogy milyen érzések jönnek felém, milyen rezgések. Gondol rám ő is, vagy már egy kicsit közömbösbe kezd átcsapni. Akar valamit, de nem meri kimondani, én akkor is érzem.

Nem ördöngös dolog, egyszerűen, csak figyelem a jeleket, szavakat, hangokat, képeket, és magam elé varázsolom. Ahogyan Nyuszikám mondta, a gondolati híd létezik, csak az a kérdés, hogy mindketten rajta vagyunk-e?

Te jó ég, hogy eltértem a lényegtől, nem is erről akartam beszélni veled. Látod, látod, mégiscsak igaz, hogy néha a gondolataink nem is a mienk.

Itt volt M. beszélgettünk egy jó óra hosszat. Nagyon egy húron vagyunk, és mégsem. Érzem, hogy szenved, de ezt még magának sem meri bevállalni.

-         Ha találsz magadnak jobbat, mint én, akkor csak szólj, kérlek, én megértem.

Micsoda hülye szöveg. Akkor találok magamnak, ha akarok. Hát persze, hogy érzi, hogy nem elég nekem ez a nagyritka találkozás. Nem az, amire vágyom. Tudtam, persze, hogy tudtam, hogy ez csak egy olyan, ha van jó, ha nincs úgyis jó. Talán ideje befejezni, mielőtt túlságosan belemélyednénk. Szeret, érzem, hogy szeret, de nem akarja kimondani, mert fél a saját érzéseitől. Jobb is, ha nem mondja ki, így könnyebb lesz nekem, mert én bár nagyon kedvelem, jól érzem magam vele, de nem szeretem. És nem is fogom, azt hiszem, bár soha sem mondom, hogy soha.

Nem is tudom, mit akarok, vagyis tudom, mit akarok, de a jövőképemben, ő nem szerepel.

És ez jól is van így.

Álmodtam, veled álmodtam. Vagy inkább vele?

Egymással szemben ültünk és beszélgettünk. Szavak nélkül, csak az érzések közlekedtek közöttünk. Nem volt, semmilyenfajta félreértés. A szavak sokszor más vizekre visznek, a félreértésre adnak okot. Az érzések nyitottak. A tekinteteddel simogattál. Nem értél hozzám, nem fogtad meg a kezem, és mégis. Meleg és megnyugtató volt az ölelésed.

Semmi sem lehetetlen. Semmi, csak akarni kell. Biztosan és tisztán.

Minden az agyban kezdődik el……………és ott is fejeződik be.

Azt hisszük, hogy a gondolatokat teljesen mi irányítjuk, pedig nem. A gondolatok néha csak úgy jönnek, valami kívülről elindul, áttör az univerzumon, és én megérzem, hogy ott messze valaki gondol rám. Azt nem tudom pontosan, hogy mit, de az érzés elérkezik hozzám. Tudom, hogy haragszik, vagy gyűlöl, tudom, hogy csak úgy szeret, vagy érzem, ha valamit nagyon szeretne, de tétovázik. És ezek a gondolatok elindítnak bennem valamit. Azt mondjuk erre, hogy előjönnek az emlékek.

Lényeg a lényeg… ahogy a Mester mondja, inkább elmondom a gondolatot, ami eljött hozzám. A nagyonrég emlékeimből halásztam elő.

Amikor felültem a vonatra, és bementem a fülkébe, Ő már ott ült. Benyitottam, és rám nézett. Félszegen mosolyogtam, visszamosolygott rám. Leültem vele szembe és hallgattam.

Nem sok ideig, mert ő elkezdett beszélgetni. Úgy beszélt hozzám, mintha már ezer éve ismerne, mintha csak most váltunk volna el egy pillanatra, de akár folytathatnánk is. Fekete szemei melegséget sugároztak felém, és nekem sem volt furcsa, hogy egy ezer idegennel csak úgy beszélgetünk. Tiszta játék volt köztünk, mert Játék az volt. Játék az mindig van. De nem mindegy, hogy milyen. Ez tiszta volt. Nem volt sem hazugság, sem szépítés, sem elhallgatás, csak őszinte kiáramlás. Mosoly és szelídség ölelt bennünket át. Csak adni akartam és ő is, nem számított, hogy mennyi ideig, nem számított, hogy mit kapok vissza. Ettől volt olyan szép.

Nincs idő… Mondta a Mester.

Akkor sem volt idő, úgy repült el az a pár óra, akár az örökkévalóság pillanata. Boldogságot éreztem magamban, és harmónia volt bennem. Amikor készültem leszállni, megfogta a kezem.

-         Ne menj, maradj még velem-, mintha ezt mondta volna szavak nélkül, és nekem fájt az elvállás.

A peronon álltam még sokáig, ő meg a vonatablakban, és tekintetünk hosszasan összekapaszkodva egymásban ölelkezett. Aztán széttépett a távolság. Sokáig őriztem szívemben Őt. Csendes szerelemmel szerettem. Nem tudta senki. Aztán elmúlt, valamerre odalett. Azt hittem elveszett, tudod, mint a hátizsák.

Nemrég eszembe jutott újból, és érdeklődni kezdtem, mi lett vele, hol van, vajon boldog?

Akkor tudtam meg, hogy elment, 7 éve elment. Egy hirtelen harag elvitte őt. Dühösen vezetett és meghalt, az első fa árnyékában.

Nem fáj, hogy elment, nem fáj, hogy meghalt… Az fáj, hogy nem búcsúztunk el, sem akkor, sem később……….azt hittük van rá idő……….azt hittük találkozunk még.

Hát nem.

Voltam és vagyok, tele mosollyal, néha sírok, néha a bánat ölel szorosan át, de neki sem hagyom, hogy magához csatoljon, mert én, mint a madár, szeretek szárnyalni, szeretek hol repülni, szállni magasan, hol zuhanni, mélységeket átélni, mert, mert mert,

Jaj………….úgy szeretek élni!!!!

Egy dolog nem létezik az én életemben, és az az unalom. Ezt a szót nem szeretem, nem ismerem, és nem is akarom. Olyan rövid az élet, és én annyi mindent meg kell tapasztaljak, hogy igazán nincs időm unatkozni.

A múlt hét tele volt eseményekkel. Csodálatos hétvégém volt.

Pénteken buli volt a javából, sokat nevettünk, még táncoltam is…………imádok táncolni.

Szombat, vasárnap spirituális napom volt. Találkoztam a Mesterrel. Őt hallgattam, csüngtem minden szaván, hogy aztán leszűrhessem magamnak a lényeget, azt, ami jó nekem.

Hogy mért mondom Mester? Mert okosabb, mint én, talán többet is tapasztalt, mert felnézek rá, tisztelem. DE mondhatnám azt is, hogy Pasi, vagy egy férfi….. igen ő egy férfi. Hehehe….pedig nem is az esetem. Mert nem is barna, és kék szemű, de amikor belenézett a szememben, éreztem, hogy a vesémig lát.

Summa summarum, úgy fogom mondani Mester. Szeretem azt, amit mond, szeretem azt, amit gondol, de ő nem vonz engem, mint férfi, tudod… úgy szexuálisan. Lehet, hogy kipróbálnám, de csak a kíváncsiság szintjén. Szóval, nem az, akiért beindul ott belül az a ketyere, aminek nem lehet parancsolni.

Miről is beszélgettünk? Rólam, rólad, róla. Még P. is eszembe jutott egyik példázatakor.

Ahogy elnéztem és hallgattam őt, arra gondoltam, hogy mennyi minden közös van bennünk. Még az életéből részek is, amiket ő is ugyanúgy átélt, mint én.

A megbocsátásról is beszélgettünk. Valaki megkérdezte, lehet-e úgy megbocsátani, ha nem tudod elfelejteni?

Azt felelte.

Nem is szabad elfelejteni, mert akkor ugyanabba a hibába esel újra meg újra. Erre én megkérdeztem.

-Megbocsátottam-e akkor, ha még mindig érzem a fájdalmat?

Rám nézett és mosolygott.

-Tudod a választ, miért kérdezed? Amíg fáj, addig még nem tudtál megbocsátani.

Tudtam, persze, hogy tudtam, de reméltem, hogy nincs igazam. Addig fog fájni, amíg én engedem, hogy fájjon. Mert a rosszat is, a jót is saját magunk vonzzuk be.

 Nos én most azon vagyok, hogy csak a jót vonzzam be.

Például azt mondogatom, hogy hamarosan még csinosabb leszek, mert én így akarom.

Az 59 kg a jó lesz, aztán hamarosan kifizetem minden tartozásomat, és lezárom a céget, az egyiket, aztán jön az albérlő és kiveszi a helyiséget és ………….. nos nagyon vonzom azt a fekete mercit is, a magas barnával, csak még nem látom elég tisztán az arcát.

A sulit is brióval fogom elvégezni, még élvezni is fogom, az angolt teljesen tökéletesítem. Amikor már úgy fogom érezni, hogy nagyon jól megy, akkor még ide is beírok néha. Hehehe.

Ja és még egy kis titok……………ha minden oké………. februárban megyek Indiába három hétre.

Sziporkának már két levelére nem válaszoltam, elteszem őt is a talált tárgyak fiókjában, néha ha eszembe jut, akkor egyet mosolygok befelé. M. ? Nos ő hazajött, de egy kicsit haragszom rá. Nem is haragszom, csak bosszant. Nagyon átlátok rajta, és nem szeretem, hogy taktikázik. Elfelejtette, hogy egy kis boszival van dolga, aki nagyon is a dolgok mögé tud nézni. Hívtam egyik alkalommal, tudtam, hogy elérhető, és mégis kikapcsolta a telefont, utána meg azt írta, hogy blablabla. Azt hiszi, hogy ha így húzogat engem, akkor jobban odaleszek tőle. Hát nem. Az ilyen dolgokkal akár el is veszíthet, mert én nem úgy működöm, mint a többi volt nője, szeretője, vagy mi? Most akkor ugyanazt a játszmát eljátszom én vele, addig, amíg már érezni fogom, hogy nagyon el van keseredve. Aztán……….majd meglátjuk. Mint Cica a gomolyaggal, játszadozni fogok vele. Mert amikor tiszta lappal játszottam, az nem tetszett neki. Hát jó. Megadom neki, amit velem akart tenni. Hehehe, méghogy hagyjuk, érni a dolgokat. Szegénykém, halvány fogalma sincs róla, mi az, amit én akarok. Pedig én nem akarok rosszat, de ő… no de hagyjuk.

Két pasas van az életemben, aki bármit is csinálna, mindig megbocsátanék neki, és mindig úgy szeretem őket, minden viszonzás nélkül. Ez a két pasi, az én kis kamaszaim. A többi az mindig jöhet és mehet. Szabad az út. Egyikbe sem fogok belekapaszkodni, ha van jó, ha elmegy, akkor úgy kellett legyen. Kicsit fáj, kicsit sírok, de aztán jöhet az új, vagy a más.

Nem tudom, milyen végzetes hibát követhettem el, de valami nagyon rosszat tettem. Így aztán most büntet a sors, és én egyre nehezebben viselem. Ma megint olyan napom van, amikor úgy érzem, hogy darabokban hullok szét. Istenem segíts, hogy ezt is túléljem?!!!!

Tudjátok, olyan vagyok, mint a gyönyörű szép alma, kívülről csodálatos, irigylésre méltó, de belül? Jaj!!! Belül ne nézd meg!!!!!

Ma napközben, amikor volt egy kis időm, hogy gondolatim, mint a fürge méh, röpködjön a friss meleggel rózsáim felé….. elgondoltam magamban, miről fogok ma írni, de közben annyi effektus, annyi illat elvarázsolt, hogy már egészen elszédültem, és most itt ülök oktondin és semmi, sem jut az eszemben, de még szótlan csüngenem sincs akin, mert L. lefeküdt, és akin igazán csüngenék…….. hát az még várat magára. Apropó szex.

Arra gondoltam ma, hogy nekem mindennap lenne kedvem rá. Hol kiadósan, hol csak egy röpke vad valami.

Most ezt mért mondom?

Középkorú úriember elmegy az orvoshoz, mert nagyon leégett és mindene fáj.

Az orvos felír neki egy nagy adag kenőcsöt és egy doboz Viagrát.

-         Doktor úr, a kenőcsöt, azt értem, de minek a Viagra?

-         A kenőccsel bekeni magát, a Viagrával pedig távol tartja a lepedőt.

J J J Remélem tetszettJ

1. A házőrző kutya

Hűséges tekintet, önfeláldozó szolgálatkészség, halált megvető bátorság – ez az, ami a kutyákról először eszünkbe jut. Ilyen az ideális „kutyanő” a férfiak szerint. Kedves, állhatatos, gondoskodó és szeretetteljes. Első pillantásra talán nem hívja fel magára a figyelmet. Szolid eleganciájával, szelíd természetével háttérben marad, de minden körülmények között számítani lehet rá. Az ilyen típusú nő a férfi társa és barátja egyben. Képes arra, hogy igazán részese legyen társa életének, megossza vele a problémákat, sőt sokszor rá lehet bízni a feladatok megoldását. Ebbe a típusba tartozik a szerető feleség, a gondoskodó anya, a minden terhet elviselő szolgálólány, de az okos üzletasszony is. Esetleg mindezek harmonikus keveréke.

2. A szelíd kiscica és a vadmacska

A macskanő szépségével, simulékonyságával könnyen a férfiak szívébe férkőzik, képes arra, hogy bárkit az ujja köré csavarjon. A legtöbb férfi életében legalább egyszer vágyik arra, hogy egy ilyen nő közelébe kerülhessen, ám ritkábban választja élete párjául. Ezt a típust azok a férfiak keresik, akik elsősorban kényeztetni, újra és újra meghódítani akarják kedvesüket, esetleg saját kirakatbabaként szeretnék mutogatni őket a külvilágnak. Tartós kapcsolatra azok a férfiak vállalkoznak a macska típusú nőkkel, akik szeretik a kihívásokat, és elég bátorságot éreznek magukban arra, hogy a vadmacskából fotelben ülő, hálás, odaadó, doromboló házi kedvencet varázsoljanak. E típuson belül azonban nagyon széles a skála: a naiv cicababától kezdve a megközelíthetetlen jégkirálynőn keresztül a harcos amazonig minden megtalálható

Érdekes ez a felvetés, én most azon gondolkozom, vajon én melyik fajtához tartozom. Nem tudom igazán letenni a voksot egyik mellett sem, mert azt is mondhatnám, hogy egy kicsit mindegyik vagyok. Egy kicsit kutya, aki ha kell körmével is, kikaparja az életfeltételeket, egy kicsit cica is, aki tud simulékony lenni, de azért karmolni is, ha úgy adja a helyzet. No hát, akkor már megint Dezsőke vagyok? Aki sehová se kategorizálható?

Férfiak, pasasok, férjek, szeretők……. most mit is mondhatnék. Se veled, se nélküled, amolyan nem tudom, hogyan legyen.

Férfiak, férfiak… egyesek csak éppen megjelentek, mások éveken átkísértetek, volt köztük barát, volt szerelem, vagy majdnem szerető, volt, akiért én bolondultam, volt, aki értem, utánam bolondult, volt, aki csak úgy volt, aztán nem volt…szeretem őket, szerettem őket, de egyiket sem eléggé, egyiket sem annyira, hogy megmaradjak, hogy megtarthassam. L. ő itt maradt, ő itt van, de lásd, hozzá sem tudok igazán tartozni, nem tudok hűséges lenni…….pedig én alapjában véve egy hűséges típus vagyok. Tudom, tudom, ez most egy kicsit nevetségesnek tűnik, de………igaz. Csak még egyszerűen nem érkezett el hozzám az a férfi, akiért érdemes élni, akiért érdemes megváltozni, akiért érdemes olyannak lenni amilyen valójában vagyok.

Mintha az egész életem egy nagy utazás lenne, egy nagy kaland. Megyek, és folyton keresek, valakit, valamit, mindig valakire várok. Néha találkozom ezzel is, azzal is, szívem feldobban, ez Ő, ez biztos Ő… de ahogy telnek a napok, apró kis jelek jelzik, hogy vigyázz, mégsem Ő. Ez csak egy kis ő. A baj, az, hogy nem mindig figyelem a jeleket, sőt néha nem is akarom figyelni őket. Ilyenkor mindig megégetem magam. Amikor L. belépett az életemben, akkor is ott voltak a kis jelek, de nem akartam látni őket, mert annyira vágytam arra, hogy legyen már valaki, aki szeressen engem, hogy tartozzam én is valakihez, hogy egyáltalán nem akartam tudni a jelekről. Pedig ott voltak, és most, ha visszagondolok, bizony elég élesek, elég erősek voltak ezek a jelek. De ő nagyon akart, és én azt gondoltam, ez elég a boldogsághoz. Még a horoszkópunk is azt mondta, ideális páros vagyunk. Házasságunk után több mint tíz évig harcoltam önmagammal, harcoltam vágyaimmal, nem vettem figyelembe, hogy boldogtalan vagyok. A munkába menekültem, célokat tűztem ki magamnak, és befelé fordultam lelkileg. Kifelé mosolyogtam (mindig mosolygok) befelé sírtam, és közben reménykedtem. Reménykedtem, hogy nagyon megszeretjük egymást, reménykedtem, hogy ő meg fog változni, gyengéd lesz hozzám, figyelmes, kedves. Talán azért, mert gyerekkoromban sem kaptam elég szeretetet, azért mindig olyan szeretet éhes voltam. Akkor ismertem meg őt. Nevezzük G.nek. Együtt utaztunk egész éjjel, és egyszer csak megfogta a kezem. Normális körülmények között elhúzom a kezem, de akkor pontosan arra volt szükségem, hogy valaki fogja a kezem. Nem sokat beszélgettünk, csak fogtuk egymás kezét. Utána sokáig nem találkoztunk, de amikor végre együtt voltunk, olyan meghitt volt minden, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Rövid szerelem volt, inkább amolyan menekülős……..hamar rájöttem nem is rá vágyom, de akkor jó volt, hogy volt, jó volt hogy megérintett. Úgy éreztem felébresztett. Nem vesztünk össze, nem váltunk el, csak egyszerűen elmaradtunk egymástól. Ma is, ha találkozunk, mosolyogva köszöntjük egymást, de ma már nem jelent semmit, csak egy kedves emléket. Még csak barátok sem vagyunk, annyira ritkán látjuk egymást.

Azután újból próbáltam meghódítani L-t. Hideg volt hozzám és kimért, sokszor egyenesen durva. Egy férjnek nem kell udvarolni, nem kell kedveskednie. Minden létező szerepet, amit egy nő végig tud játszani, azt hiszem végig játszottam. De egyik sem elégített ki, egyre boldogtalanabb kezdtem lenni. Akkor mondtam neki először, hogy szeretnék válni. Nem vette komolyan szemberöhögött. Amikor pedig látta, hogy tényleg komolyan gondolom, akkor fenyegetni, zsarolni kezdett. Anyagilag, lelkileg, a gyerekeket bevetve, minden kis taktikát bevetett. Rájött, hogy nem akar elveszíteni, hiszen mellettem nagyon kényelmes élete van.

Akkor döntöttem el először, hogy kipróbálom a szeretőt. Hátha attól majd boldog leszek. Voltak ilyen és olyan találkozásaim, volt, akivel csak találkoztam, volt, akivel nem is találkoztam, de egyik sem volt igazán kedvemre való. Abba hagytam, megint a munkába menekültem. Teljes gőzzel, karriert csináltam magamnak. Ma is sokan azt mondják, hogy sikeres üzletasszony vagyok, de én nem tartom magam annak. Az élet kényszeríttet a harcra. Nem voltál mellettem Te, hogy néha megkímélj a rossztól, nehézségtől, nem voltál mellettem, hogy védelmezz, hogy támaszom legyél. Így aztán, amikor gyenge voltam és beteg, akkor is kifelé azt mutattam, hogy erős vagyok és bátor. Mindenki rám támaszkodott, mindenki tőlem várt el mindent. Az természetes, hogy a gyerekeimről gondoskodnom kell, de az nem, hogy a férjem is én tartsam el, sőt az anyám, aki nem nevelt fel, aki eldobott magától, aki soha nem tudott nekem adni semmit, még ő is rám támaszkodik. Lehet, hogy én vagyok a hibás?

Mindig azt a lovat ütik, amelyik jobban húz. DE én nem akarok többet húzni, én nem akarok még ló sem lenni. Talán csak egy makacs öszvér.

A véletlen hozta el nekem nyuszikát. Hogy miért hívom így? Mert megalkuvó, mert gyáva változtatni nem éppen boldog életén, mert inkább húzza az igát, mintsem megpróbálja, mert mindenki fontosabb neki, mint saját maga. Ő olyan sok mindenben, mint én. Egy mondattal mászott a szívembe………azt mondta, ha a tükörbe néz, akkor lát engem, mert mi ketten egyek vagyunk. Szerelem volt első hallásra, mert látni sem láttam, sőt hallani sem hallottam. Csak a szavak jöttek el hozzám és a gondolatok, de ezek hosszú napokon át megszépítették az életem. Mintha felébresztettek volna. De ő csak egy hírnők volt az új életem felé. Akkor ezt nem tudtam, és fájt, hogy nem szeret. Nem eléggé. Ő volt az egyetlen, akinek azt mondtam  „szeretlek”.

Szavak, szavak, szavak………..pusztába kiáltott szavak, néha mélyen belénk vésődnek, néha fájnak, néha meg úgy elfelejtjük, hogy már eszünkbe sem jut. Ő volt a nem létező szerelem. Akinek nincs se hangja, se arca, sem érintése, és mégis……..talán csak álom volt, talán csak én képzeltem el. Szép volt, rövid volt………….elmúlt.

Kedvessel beköszöntött a szerelem. Minden formában jó volt vele, és mégsem. Egy hazugságra, önámításra épített szerelem. Azon gondolkoztam, hogy ez volt megírva. Ezeket mind át kell élnem, ahhoz, hogy megtapasztaljam. A fájdalmakat meg kell élni, másképpen nem lehet. De meddig tarthat ez a fájdalom? Egyik Hiú Ábrándból menekülsz a másikba, így talán könnyebben felejtesz?

U.-val csak leveleztünk. Behálózott, ahogyan P mondta az ujjai közé csavart. De miért? Mert pontosan erre vágytam. Mindent úgy mondott el, pontosan azt hallottam tőle, amit hallani akartam. Hát persze, hiszen olvasta gondolataim, és tudta, mit akarok hallani. Igazi délibáb szerelem, igazi hallucináció. Amikor találkoztunk, mert találkoztunk, annyira más volt minden, hogy álltunk, mint két idegen egymás mellett. Nem haragudtam rá, eljátszottuk az egymással udvarias szerepét, de hiányzott belőlünk a szenvedély, a láng, azok a szavak, amik elhangzottak. Csak egy kellemes nap volt, semmi más. Ő nem ölelt meg, hát én sem, ő nem csókolt meg, hát én sem, mint két jó barát beszélgettünk, de éreztük mindketten, hogy nincs közös jövőnk. Nem is lehet. Annyira mások vagyunk.

Néha egy elejtett szó, egy futó mosoly többet ér, mint egy hosszú kapcsolat. Egy kézfogás, amit soha nem tudsz elfelejteni. Nem gyűjtöm a férfiakat, nem gyűjtöm a trófeákat, nem is érdekel, hányan voltak, hányan meg nem. Aki igazán közel került a szívemhez nem volt sok, aki ott bent maradt még kevesebb. A nagy Őt pedig még mindig várom. Közben meg próbálom élni az életem. Egy kicsit színesen, mosolyogva, néha sírva, de azt csak titokban. A mosolyt mindenki szereti, a bánatra senki sem kíváncsi.

Az út idáig nagyon nehéz volt, hogyan lesz tovább nem, tudom, de tanulságos… az volt. L. is tanult belőle. Megtanulta, hogy soha nem leszek, soha nem voltam igazán az övé, és ha azt akarja, hogy megmaradjak, akkor neki is adnia kell valamit cserében. Most kedves, figyelmes, azt mondja szerelmes. Talán idővel meg fogom szeretni, talán nem……..nem tudom.

A legtisztább kapcsolatom M-el van. Nincs benne hazugság, nincs benne ámítás. Első perctől elmondtuk egymásnak mire számíthatunk. Amolyan kis Senkiszigete vagyunk egymásnak. Semmi kötelezettség, semmi nagy duma, és mégis. Egymást erősítjük, egymást biztatjuk.

Nem tudom meddig fog tartani a kettőnk kapcsolata, lehet sokáig, lehet, hogy holnap véget ér. Azt tudom, ha úgy érzem egy napon, hogy szerelmes vagyok belé, akkor azonnal szakítok vele. Soha többé nem engedek senkit a közelembe. Vagy mégis?

Soha se mond, hogy soha………

A remény hal meg utoljára.

Férfiak, férfiak, férfiak………mi nők semmik vagyunk nélkületek, mint ahogy ti sem létezhettek nélkülünk. Mégis annyi szenvedést okozunk egymásnak. Akit a szívünkbe engedünk, azok bántanak mindig meg. Mégsem zárhatom le a szívem, hiszen akkor az olyan lenne, mintha meghalnék. Érzések nélkül nem én lennék. Lehet egy napon elmegyek, lehet, hogy senkinek nem fog feltűnni, lehet, hogy senkinek nem fogok hiányozni. Új vágyakba kapaszkodva, új reményeket kergetve. Erről szól az egész élet, folyton keresünk valamit, valakit, és közben lehet, hogy elmegyünk mellette.

Na elég volt………ma nagyon elméláztam, ha untátok, többet ne olvassatok, szoktam én ilyen hülyeségeken is elmélkedni.

Legyetek ti boldogabbak, mint amilyen vagyok én ma.

Olyan rég óta megterveztük ezt a kétnapos találkozást. Mindenkitől távol, csak mi ketten.

Túl sokat terveztük. Én azt akartam, hogy tökéletes legyen. Minden érzékszervemre, érzékszervünkre akartam hatni. Tudtam mi a kedvenc színe. Olyan színű fehérneműt, blúzt vettem magamnak. Kint voltam Pesten, ott aztán van választék. Bevásároltam. Tudtam, milyen zenét kedvel, vettem egy CD-t Cica féle zene-összeállítással. Egy kicsit romantikus, egy kicsit jazz, egy kicsit M.féle kedvelt. Gyertyákat, illatszereket, füstölőket… gyönyörű színű lámpadíszt. Még édességet is vettem, hogy aztán legyen, mit nyalakodjunk. Arra gondoltam, minden érzékszervünkre figyeljünk. A szemnek a látnivalót, a fülnek a hallanivalót, az orrnak az illatokat, a nyelvnek az ízeket, a testnek az érzékeket. Túl sokat akartam?

Elmaradt a találkozó, tudom, hogy nem ő a hibás, de annyira dühös voltam, hogy jött, hogy megüssem, ha ott lett volna mellettem, kapott volna is. Pedig nem ő a hibás, a sors ellenünk dolgozik. Az apja összetörte magát, balesete volt, mellette a helye. De én akkor is dühös vagyok. Arra gondoltam, ha hív megmondom neki, hogy vége, többet nem akarom látni. Amikor hívott, nem vettem fel, hagytam, de ma mégis beszéltem vele. Mi a franc van velem? Beteg, és rakás problémája van, de akarta hallani a hangom. Elutazik, két hétig nem lesz semmi hír róla. Eddig majdnem mindennap beszélgettünk.

Még el se ment és már hiányzik, nincs igazság. Nem akarok semmit, csak egy kicsit hozzábújni. Az jut eszemben, hogy, legutóbb amikor együtt voltunk, hozzábújtam. Szeretkezés után csak úgy összebújtunk, és olyan jó meleg volt ott az ölében. Nem az a szeretkezés (bár az is jó volt), hanem az a meghittség, az a melegség, ami belőle áradt.

Jaj jaj Cica, baj lesz ebből! Nem szabad túl sokat éreznem, mert úgysem lenne semmi belőle. Megbeszéltük, hogy ez csak olyan CARPE DIEM semmi más.

Akkor most megint kapaszkodom? ……………..de olyan jól esik………

Megnéztem magamnak az iwiwen. Először arra gondoltam, bejelölöm, de aztán…..minek?

Nem is olyan, mint amilyennek elképzeltem. Nem az esetem. Így aztán hagyom. Janitól is kaptam levelet. Szegény nem tudja, hogy én havonta egyszer ha megnézem az iwiwet. Nagyon kedves kis levelet írt, sajnos nem tudom eléggé értékelni. Ez a boszorkányok átka, nem szeretheti azt, aki őt szeretné………..nincs igazam? Mondjátok, hogy nincs!!!!!!!!!!!!

Aztăzi voi scrie doar româneşte. Găndurile îmi vin pe neaşteptate, dar sunt 2-4 oameni care nu vreau să le citească. De ce? Doar aşa. Sufletul meu e pustiu, dar nu ştiu, nu ştiu ce să mă fac? Î-mi e mai greu să scriu limba asta, dar încercarea moarte nu are.

Am stat aseară la verandă şi mă uitam în sus. Luceafărul meu, unde eşti? De ce mă laşi în pustietate, de ce mă laşi cu gândurile către tine, doar vorbe goale şi pustie. Am vrut să plâng, să le dau drumu, să nu mai fie în pieptul meu. Am vrut să uit de ele, să fie ca străine, dar lacrimile au ingheţat în mine, ca nişte cristale de nisip, şi vai aşa mă doare, mă arde, dar TU nu eşti aici, să mă alinţi, ca să mă mângâi, să-mi spui o doină, sau să nu spui nimic, doar cu prezenţa ta să mă linişteşti, fericirea să-mi aduci.

Cobori în jos, luceafar blând,
Alunecând pe-o raza,
Patrunde-n casa si în gând
Si viata-mi lumineaza!

El asculta tremurator,
Se aprindea mai tare
Si s-arunca fulgerator,
Se cufunda în mare;

Si apa unde-au fost cazut
În cercuri se roteste,
Si din adânc necunoscut
Un mândru tânar creste.

Usor el trece ca pe prag
Pe marginea ferestei
Si tine-n mâna un toiag
Încununat cu trestii.

Parea un tânar voievod
Cu par de aur moale,
Un vânat giulgi se-ncheie nod
Pe umerele goale.

Iar umbra fetei stravezii
E alba ca de ceara ?
Un mort frumos cu ochii vii
Ce scânteie-n afara.

Nagy késztetést éreztem, hogy beírjam neki, hogy úgy-e én már régebben megmondtam, de aztán arra gondoltam, minek? Mindenki ki kell, próbálja saját magát, és akkor se biztos, hogy úgy van az, ahogyan gondoljuk. Van a románnak egy jó mondása erre. Nu poţi să fi în acelaşi timp şi cu pula în pizdă, şi cu sufletul în rai. Nem forditom le, mert nagyon csúnya, de tisztára igaz, minden egyes szava. Meg aztán magyarul nem is lehet olyan jól kimondani.

Amikor azt mondtam, hogy én hiszek benne, hogy egyszer eljön hozzám az igazi, akkor kinevetett, mert, hogy én álmodozom, és most, tessék. Ragályos ez az álmodozás. Mondhatnám én is azt, hogy, nekem is kell egy férfi, aki: magas legyen és barna 35-45 között és legyen szép barna szeme, és legyen nagyon okos, és nagyon gazdag, és legyen nagyon kedves, és finom hozzám, de ugyanakkor legyen férfias is és tudja, mit akar, és blablablabla. Most ezen nevetnem kell. M. majdnem megfelel ennek a képnek, és mégis… most mond meg nekem, miért nincs bennem az a szikra, amikor rágondolok? Amikor pont az esetem, vagy majdnem tökéletes. Na jó gazdagabb is lehetne, meg tudom is én?

Nem, nem mondtam le arról, hogy egyszer találkozni fogok vele… az igazival… de már nem érdekelnek annyira a külsőségek, azok úgyis múlandóak, inkább a belső az, ami nagyon fontos, amiben nem leszek megalkuvó. Nem szeretem a kopac vagy szakállas férfiakat, sem a bajuszosokat… de ha TE olyan leszel, akkor meg fogom szeretni, mert az úgyis csak csomagolás. Van, ami annál fontosabb. Nem is képzelem el, hogy milyen legyél, egyszerűen, ha itt lesz az ideje, tudni fogom. Az első ölelés, az első csók, már tudni fogom. Azt is tudom, hogy neked is én pont olyan vagyok amilyen kell, hogy legyek.

-Mit kell adni annak a Nőnek, aki az élettől mindent megkapott?

-Penicilint.

Pörög az élet körülöttem, egyre jobban pörög, és én nem tudom, meddig bírom még. Jaj, hogy fáj az ujjam (hüvelykujj), meg van feketedve a körmöm, becsípte a vasajtó. Most már tényleg feketére kell fessem, pedig nem is szeretem a feketét. Nem baj, attól még boszorkányosabb leszek. A tegnap is buliztunk. Jó volt, elég jól sikerült. L. bejött egy pár percre és kihívott. Meglepett nagyon, mert átnyújtott nekem egy szál vörös rózsát. Nem vagyok szokva a sok ajándékokkal, de mostanában olyan ajándékokat kapok, amire nem is számítok, de ami azért nagyon jól esik. Gondolkoztam, milyen nap van, milyen esemény? De nem. Csak úgy.

Talán igaza van J. nek, hogy velem van a baj, amiért nem tudom szeretni, talán ő van nekem életem végéig kijelölve, a többi csak apró megélések, kis történetek, amiket elmos a víz.

De valahogy mégsem tudom elhinni, hogy L. lennél TE. Az álmok csak nem csalnak, vagy igen? Igyekszik, tényleg nagyon igyekszik. Mostanában sokat változott, jó néha kibírhatatlan, de az én is tudok néha lenni.

Most üres vagyok, senki sincs a szívemben, rajtad kívül, de TE csak egy álom vagy, semmi több, egy álom, ami remélem, egyszer valóra válik. Jó is így, és mégsem.

Lehet, hogy ez adatott nekem, hogy soha ne tudjam, azt szeretni, aki viszonozni is tudná?

Jól van, felteszem Stratanit és dolgozom. Hagyom, hogy pörögjön körülöttem az élet, nyitva, tárva nyitva hagyom az ajtót és az ablakot, hogy érezzem a szél a hajamba bújva, súgja bele a jövő hét vágyait. A jövő héten elmegyek két napra M-el és kiélem minden rejtett vágyam. Begyűjtöm magamba a simogatásokat, érintéseket. Elengedem magam, és igazi kis boszorkány leszek, aztán hazajövök, és olyan példás leszek, hogy csak, NA!

Gergely István: Mindent!

valami puhát
valami szépet
valami jót
melegséget
ősszel napos padot
szél ellen árnyékot
csak maradhassak
amíg maradhatok

valaki jót
valaki szépet
simogatót
kedvességet
nyári hajló csókot
téli alkonyatot
csak szerethessek
amíg maradhatok
 

Lehet, hogy túl sok vagyok magamnak, lehet, hogy túl kevés, lehet, hogy a fantázia szárnyán járva egy kicsit elkapaszkodom a valóságtól, de én akkor is ilyen maradok. Felfogadtam, hogy soha nem próbálok meg másnak látszani, mint ami vagyok. Engem szeressél, így ahogy vagyok. Ha pedig nem tetszik, az ajtó mindig nyitva van. Olyan rövid az élet, hogy legalább önmagamnak ne hazudjak, ne ámítsam magam. Mindenkit elengedek, nem kapaszkodom senkibe. Most azon gondolkozom, ha kedves nem ment volna el, ha ő vagy ő másképp érzett volna, akkor mi lett volna? Bármennyire is fáj a valóság, el kell ismernem, hogy a lehető legjobban alakult, hogy akkor sem lettem volna boldog, ha mondjuk, nem engedem el, ha mondjuk, kapaszkodom. Mi lett volna másképp? Az, hogy megalázom magam, az, hogy nem tudja, hogyan fusson tőlem. Én tudom, milyen az, ha kapaszkodnak, én tudom, én megéltem, megélem.

Nem szoktam sok fogadalmat feltenni magamnak, ma mégis teszek egy fogadalmat.

Igényes leszek, nagyon igényes veled szemben. És nem a külsőre gondolok, hanem a belső értékekre. Nem elég az, hogy én szeresselek, Te kell engem nagyon szeress, és én ezt érezzem is. Merjél engem felvállalni, előbbi és következő életemet. Engem az összes kibírhatatlan hibáimmal együtt. Úgy akarjál, ahogy vagyok, és nekem is úgy legyen jó, ahogyan vagy.

Az érintésed hiányzik a legjobban. Álmodtam rólad, álmodtam veled. Szorosan magadhoz húztál, szorosan hozzád bújtam, és minden nagyon tökéletes volt. Elmúlt a hiányérzetem, elmúlt a szomjúságom, az éhségem. Olyan tökéletesen egésznek éreztem magam. De az ébredés kiszakított belőlem, és a hiány megint befészkelte magát hozzám.

Mától újból diák vagyok, vén diák. Észre se veszem és eltelik az a pár év, úgy ahogy eltelt a többi is, de legalább hasznosan is telik. Tudom, tudom, nem lesz könnyebb, de legalább jó irányba fordítom az energiámat. Anyagilag jól alakulnak a dolgaim, érzelmileg… hát… érzelmileg légüres tér. Lebegek, de valahogy most ez sem zavar. Ha néha elábrándozom, ha néha kívánom az érintésed, akkor eléveszek egy jó könyvet, vagy felteszek egy jó zenét, és úgy teszek, mintha minden tökéletes volna. Csak pozitívan gondolkodom, nagyon pozitívan.

Attól különbözünk az állatoktól, hogy nem csak eszünk és párosodunk, hanem gondolkozunk. Borzasztó sokat agyalunk, talán olyan dolgok felett, amik egészen banálisak, amiket úgysem tudunk megfejteni. Egy kicsit mindennap Istent játszunk, közben pedig nem vesszük észre, hogy nem vagyunk csupán csak dagadt mellű törpék. Lehet, hogy Te másabb vagy, lehet, hogy te, aki olvasod a soraim, másképp gondolod, mert te egészen más vagy, egészen különleges, én ezt nem is vonom kétségbe. Én is sokszor úgy érzem, hogy tökéletes vagyok, és egészen különleges, aztán a tükörbe nézek és a boszorkány belőlem, rám vihog.

Hű de csúnya vagy, te ostoba liba! Én már csak ilyen vagyok, egy seprű nélküli tehetségtelen boszorkány, aki azért imád szállni, repülni. Közben aztán jó nagyokat zuhan, és az orrát beleveri mélyen a földbe. Egyetlen dolog van azért az életemben, ami nem változik, ami állandó, ami akkor is létezni fog, amikor talán már nem is leszek. Ez pedig a nagy-nagy szomjúságom, a telhetetlen szomjúságom, éhségem a szeretetre. Igen. Ha kell, le tudok mondani az ételről, italról, de az érintésre, a másik ember hozzám való sugárzására igenis szükségem van. Talán ezért is félek annyira a magánytól. Amit azonban az ember nagyon akar, az nem biztos, hogy valóra válik, vagy ha valóra is válik, nem úgy, ahogyan azt szeretné. Jó az, ha táncolok, jó az, ha nevetek, ha terveket szövök, ha azokat megvalósítom. Kell néha sírni is, kell néha a szomorúság is, de ha nincs érintés, ha nincs szeretet, ha nem lesz többet szerelem, akkor az megöl. Egy kicsit mindennap meghalok a hiányától, de amint megérzem csak egy leheletnyit is, már újra feltámadok.

Sziporka, Sziporka, mit tegyek veled?

Csak mosolygok, amikor rá gondolok. Olyan az egész, mint egy játék. Azt még nem tudom mi lesz a vége, de valamiért úgy érzem, jó vége lesz. De egyáltalán miért is kell a végére gondolni. Már több mint egy fél éve levelezzem vele, de még mindig nem tudom, mit érzek iránta, vagy hogy ő mit érez irántam? A leveleink inkább csak sziporkáznak, van benne kedvesség, van benne humor, van benne nagyon sok játék, de valahogy mind a ketten vigyázunk arra, hogy érzelmek ne legyenek túl mélyek, hogy a szerelem ne legyen benne. Láttam, tudom, hogy néz ki. Mondhatnám azt, hogy tetszik, mondhatnám azt, hogy tökéletes. Fiatal, jól kisportolt formája (de nem izompacsirta), magas, és édes mosolya van. Mégis, amikor ránézek, nem érzek semmit, csak barátságot, de lehet, hogy szeretetet is. De szerelem? Honnan annyi bőség. Úgy látszik, túlságosan tökéletes kívülről, ahhoz, hogy beleszeressek. Én meg csak a tökéletleneket tudom szeretni. Hiányzik az a szikra. Na de nem is baj.

Ezek a levelek is olyanok, hogy egy darabig rendszeresek, majd eszembe jut- Á, ez nem fog menni, és írok neki egy kedves búcsúlevelet. Következik egy hosszú hallgatás, talán kéthárom hét? Aztán érkezik a levél, tőle, hogy képzelem, hogy csak úgy simán elenged? Nem, nincs búcsúlevél, mert úgy sem tudna, csak úgy elengedni, és folytatjuk ott, ahol abba hagytuk. Aztán ő hallgat el hosszabb időre.- Sziporka hol vagy, merre tűntél el? De nem válaszol, így aztán hagyom. Amikor megjön, olyan szépen ír, hogy nem lehet neki nem megbocsátani a hosszú hiányzásért. Az igazság az, hogy nem is haragudtam rá. Mindig úgy veszem, hogy bármikor lehet vége, de azért nem várom, hogy vége legyen. Beszélgetünk, sok mindenről, és semmiségekről. Egyik percben azt érzem, hogy nagyon jól ismerem, aztán rájövök, hogy majdnem semmit nem tudok róla. A lelkét, a gondolataiból egy annyit, amennyit látni enged, de egyéb semmi. Aztán küld egy képet. Érdekes kép. De nem is egy kép, hanem több. Mindegyik nagyon közelről. Az egyik a füle, a másik csak a fél arca, de annyira közelről, hogy még a szakállszőrét is látom. Úgy jártam, mint a mesében. Kaptam is meg nem is, láttam is meg nem is. Igen ez ismerős, volt még egy úriember, aki ezt a cselt megcsinálta. Hát most csak mosolygok. Tovább beszélgetünk, de én nem ígérek semmit, nem akarok vele találkozni, nem akarok tőle semmit. És ez a legszebb az egészbe. Ő is ír, elküldi nekem az elbeszéléseit, egy párat. Tetszik nekem, de az ő stílusa egészen más, mint az enyém. Nem tudom, ha jobb vagy szebb, de más.

Végül mégis küld egy képet, azt a mosolygósat, amiről előbb beszéltem. Én is küldök egy mosolygósat, és valahogy azt se bánom, ha nem tetszem majd neki. Azon se csodálkoznék, ha többet nem írna. Vannak közben nagy hallgatások, de azért ír, továbbra is ír, én meg továbbra is válaszolok. Közben azt hiszem elért hozzám a szerelem. Nem is gondolok már rá. M.et is le akarom zárni, de aztán másképp alakulnak a dolgok. A barátnőm Zs.azt mondta, hogy csak hagyni kell a dolgokat, van, ami magától is megoldódik. Hagyom. Kitöröltem minden levelet a postaládámból, új lapot kezdtem. Nem hívtam senkit, nem könyörgök senkinek, de aki igazán akar, az harcol értem, az nem adja fel. Talán mégiscsak L. szeret engem a legjobban? Ő az, aki harcol értem, ő az, aki nem akarja feladni. Igaz, nem tud ő M-ről, de nem is kell, hogy tudjon. Ő még ott tart, hogy én Nyuszikámmal hogy tudtam úgy beszélgetni, ahogy vele soha? Hát erre a választ én sem tudom. Pedig Nyuszikám is már a múlté. Egy kedves emlék, egy barát, akivel soha már nem fogok találkozni, aki akkor, amikor szükségem volt, ott volt az életemben, és az jó volt. De én már rég tovább léptem. Mert én olyan vagyok, mint a víz, ezt már rég mondogatom Neked.

Jött a meghívás a rubinteára, eleinte csak gondolkoztam, aztán mondom, miért is ne?

Ekkor meg ő hallgatott nagyon el, én meg hamar írtam, nem megyek, talán mégsem jó ötlet?

Hosszú hallgatás, és ma megint levél érkezett. – na mi lesz? Jössz?

Most meg nem tudom, mit tegyek? Menjek, ne menjek?

Ha elmegyek, lehet, hogy ennek is vége lesz, ha nem megyek, lehet, hogy mindig bánni fogom. Mondtam már, nem várok semmit, de nem tudom eldönteni. Most néhány napig hallgatni fogok, és ha megint ír, és hív, akkor talán mégis elmegyek. Kérdeztem tőle, csokoládé lesz-e? Ő meg azt mondja, hogy lesz mindenféle jó.

Hát nagy gondban vagyok. Legyek rossz kislány vagy ne? Menjek vagy ne? Azt nem hiszem, hogy ő Te lennél, ezt érezném, és mégis. Ha nem megyek… talán mindig bánni fogom. Te jó ég Cica, mennyit tudsz vacillálni?

Én is elküldöm neki az egyik írásom. Hát furcsállja, de végül azt mondja, küldjek még ilyen malacságokat. Hát nem küldök többet. Nem azt vette ki az írásokból, amit szerettem volna. Neki az egész, csak malacság volt. Aztán mégis küldök, egy olyat, amiről nem mondhatja, hogy malacság. És elküldöm neki az egyik versemet. Megkérdi szoktam-e szerelmes lenni,......hát persze…

Ma olvasva egy posztot, érdekes meglátásra, idézetre bukkantam. Még most is érzem a zsigereimbe, annyira beleborzongtam.

„Nem élheted le úgy az életed, hogy ne ölj, vagy téged ne öljenek meg.”

Érdekes dolog, hogy semmi sem történik véletlenszerűen, csak mi hisszük úgy. Egyetlen egy találkozásom, nővel vagy férfivel, egyetlen egy érzésem sem lehet véletlen. Minden egyes érzést, szerelmet, szeretetet, dühöt, megvetést, görcsös kapaszkodást, nevetést, sírást… mindent meg kell érni, át kell élni. A reggel, amikor megébredtem, ugyanezek a gondolatok voltak bennem, jó, kicsit másképp, de a lényegük ugyanaz. Nem véletlen volt az sem, hogy elmentem a jósnőhöz, pedig szándékomban sem volt. Nem véletlen volt az sem, hogy a román pópánál kötöttem ki, pedig ha pár nappal előtte valaki elmondja nekem, leröhögtem volna, és nem véletlen volt az sem, hogy találkoztam azzal az emberrel (úgymond Táltossal) aki annyi mindenre felhívta a figyelmemet, aki megtöltötte a lelkemet kérdésekkel, amikre ezután kell, megtaláljam a választ.

Ki vagyok én? Mi dolgom ezen a földön? Kicsi vagyok, jelentéktelen, de érzem mégis, hogy fontos dolgom van, csak még botladozom, még gondolkozom, még ide-oda ingadozom. Nem véletlen semmilyen találkozás, még a nem találkozások sem véletlenek, a lekésett vonatok.

Visszatérnek gondolataim a pópára. J. barátnőm megkérdezte, igaz, hogy az életünk meg van írva?

A pap ránézett és mosolygott.

-Az életünket megszabták odaát, mielőtt megszülettünk volna. Talán éppen magunk voltunk, akik kiválasztottuk. Igen, a nagy könyvben meg van írva. De csak a 60%-a. A többi 40 százalékot mi magunk döntjük el (jól vagy rosszul) ebben az életben. És higgye el nagyon sokat jelent az a 40 %. Nagyon-nagyon sokat.

Évekkel ezelőtt olvastam egy könyvet. „Édentől keletre”(Steinbeck). A történet egy apáról és annak két fiáról szól, a bibliai Káin és Ábel történetét dolgozza fel… természetesen az akkori kor körülményeibe illesztve. Mély mondanivalójú könyv, nagyon bele kell meritkezni, hogy megértsd az igazi üzenetét. Filmet is készítettek róla, láttam. Nem ugyanaz. A lényeg valahol kihullott belőle.

A régi bibliában van egy kifejezés, amit sajnos a fordítok elfejtették a magyar változatban beletenni. TIMSELF

Amikor Isten beszélget Káinnal, nem csak azt mondja el, hogyan bünteti meg, nem átkozza meg úgy, ahogyan magyarul lehet értelmezni, hanem megadja neki a választási lehetőséget. Ha valóban jóvá akarja tenni cselekedetét, akkor harcolnia is kell érte, vállalni a nehézségeket. De semmi sem kötelező. Ellenben, mindenért fizetni kell. Annak is, aki azt hiszi, megúszta.

Nos, ma ilyen merengős hangulatban voltam, és az az idézet ezt hozta ki belőlem. Remélem, nem unatkoztál, és megértetted az érzéseimet, amit feléd sugároztam.

Legyen egy szép napod. ( és neked is kedves olvasó, aki a gondolataimat böngészed)

:)

Ha mindenkit a

szívembe gyűjtök az sem jó, mert előbb utóbb betelik az a kis hely és kész, több már nem fér. Aztán úgy járok, mint a hátizsákos példával, észrevétlen elhullatom őket, elfelejtem. Olyan messzinek tűnik kedves is és nyuszika is, pedig valamikor azt hittem, hogy nem fogom túlélni, hogy leragadok, hogy a szívem darabokba hasad, ha nem lehetek vele.

Most már tudom, hogy mindegyik csak egy tapasztalat, csak egy kisvirág az út szélén, aminek örvendezni tudsz. Nagyon-nagyon. Na fost sa fie- mondaná erre a román.

A tegnap beszélgettem valakivel, aki ismeri Sziporkát. (Persze az eredeti nevén) Úgy tettem mintha nem ismerném, kérdeztem, nem ismeri?

Folytak a szavak belőle, hűha, mi mindent el nem mondott szegény Sziporkáról.

Valahol a lelkem mélyén ezeket mind tudtam, csak nem adtam nekik jelentőséget, mint ahogy ezután sem adok. Á. Azonban egy dolgot nem tud, én egy kicsit más oldaláról is ismerem Sziporkát. És azt az oldalát szeretem. Ennek úgy szoktam mondani az emberi oldalát. Mindig azt keresem egy nőben vagy férfiben, az emberi oldalát. Ha ez tetszik, akkor vagy van szerelem, vagy nincs, de azért kedvelem. Ha valakiben nem csalódom, mint ember, akkor az mindig kedves marad a számomra.

Sziporkával az a helyzet, hogy soha nem vártam tőle semmit, így amit kaptam, az mind ajándék volt. Azt hiszem, ő is ugyanígy volt velem. Egy dolgot azonban tudok. Többet nem keverem össze a virtuális dolgokat az életemmel. Hiába tetszik meg nekem valaki, ha nagyon messze van, annyi akadály jön közbe, hogy széttördeli az alig alakuló kis affért. Most inkább a munkámra, a fiúkra fogok koncentrálni. Nem várok senkire, semmire. Ha pedig nagyon kell egy kis kikapcsolódás, energiafeltöltődés, akkor még mindig ott van nekem M. Na és L. is, hiszen őt sem hagyhatom ki.

Csak felmorzsolnám magam a sok ábrándozással.

Na csá csá, mert tényleg sok dolgom van. A terveim nagyon visznek előre.

Ja és még valamit…. Úgy érzem Anyával is rendeződnek a dolgaim. Meg kell tanulnom elengedni őt véglegesen. Nem várni tőle sem semmit, mert úgyis mindegy lenne. És nem felvenni a sértegetéseit, teljesen immunensé kell váljak vele szembe.

Mi van velem? Elindulok az úton, de nem gondolom végig, csak úgy elindulok. Ez a tegnapi utam olyan volt, mintha egy külső erő vitt volna. Összedobtam a papírokat és beültem az autóba, és mentem. Az út is olyan volt, hogy közben jutott eszembe, mennyi mindent elfelejtettem. Elfelejtettem elvinni a fényképező gépemet. Azt mondtam, hogy, ezután amikor megyek az úton, magamnál tartom, hogy ne csak a szememmel fényképezzem azt a szépet, amit látok (nemcsak nézzek) hanem megörökítem, és esetleg neked is felteszem, nézd meg, hol jártam, mit gondoltam, mit éreztem, vagy nem éreztem.

Olyan nehéz, amikor el kell indulni, annyit ezitálok, pedig néha az volna a legjobb, hogy ahogy kipattant belőlem az ötlet el is induljak.

De a tegnapi elindulás nem volt szerencsés. Útközben jutottak eszembe dolgok, amiket nem hoztam magammal. De ha már elindultam, végig mentem, nem fordultam vissza. Ott voltam és beszélgettem a titkárnővel. Amikor beléptem az ajtón megcsapott az a régi érzés. Hurrá, megint diák leszek!!! Mindig is imádtam, ha tanulni kell, még akkor is, ha a vizsgákon nagyon izgulok, nő az adrelinin.

Még a telefonom is feladta a taccsot, de nem baj. Semmi sem tud kiborítani, nem engedem.

Tervek, tervek, tervek…………….. ezek viszik az álmaim előre. Szükségem van az álmokra, nélkülük csak vegetálok, nélkülük nem tudok reggel felkelni, nélkülük nem tudok mosolyogni. Ha pedig nem tudok mosolyogni, akkor érzem, hogy haldoklom.

Hétfőn újra megyek, de akkor már felkészülve, papírok szépen mappába, terv a fejben és noteszben, nem történhet semmi, amire ne számítsak………vagy mégis? Hétfőn beiratkozom, és újból diák leszek. Vén diák. Most mosolygok, vagy vigyorgok magamban. Csak a gondolat is már megfiatalít. Még harmincnak sem érzem magam, és ez jó…………nagyon jó.

Amikor először azt mondták nekem, hogy kapaszkodom, megsértődtem, úgy éreztem, ez nem igaz. Aztán előjött újból és újból a kérdés. Tényleg kapaszkodom, tényleg fogom a fát?

Valamit mindenki fog, valakibe, valamiben mindnyájan kapaszkodunk. Még ez a blogírás is egyfajta kapaszkodó. A kérdés az, hogy mennyire kapaszkodunk, ha nagyon kell….el tudjuk engedni a korlátot, a fát? Vagy zuhanunk mi is.

Én azt hiszem, inkább a repülést………a szárnyalást vállalom.

A tegnap hallgattam egy embert, ahogyan beszélt magáról és még sok másról. Emese azt mondja Táltos. Én csak azt, hogy egy ember, akinek van kisugárzása. Azzal kezdte, hogy elmesélte, milyen ember volt régen, erre a Pecérre gondoltam. De nem volt bennem semmi rossz gondolat, csak egyszerűen ő jutott eszembe. Juthatott volna más is, de nem.

Most meg arra gondolok, amit a román pópa mondott. Bocsáss meg nekem, ha össze-vissza szállnak gondolataim, soha sem tudom előre mi sül ki belőle, de éppen ezt szeretem benne. Szóval a pópa.

-Az állatoknak három láb helyett négyet adott az Isten, de az embernek, csak kettőt. A harmadik láb, egyensúly helyett adta a lelket. Érdekes megközelítés. Jézus mindig példabeszédekben prédikált, soha semmire nem mondta, hogy ez így van és pont, hanem inkább elmesélt valamilyen történetet, amiről aztán mindenki levonhatta a következtetést.

Akinek szeme van, az lásson, ne csak nézzen.

Rendszeresség, ez az, ami mostanában sokat foglalkoztat. Ez a (úgymond táltos) is azt mesélte.

Ha valamit egyszer csinálsz az életben, az egy dolog.

Ha azt másodjára is megteszed, az a dolog megismétlése.

Ha harmadjára is megteszed, az már egy szokás.

A szokások nem rosszak, csak ne legyenek függőségek, és tudatosan kialakított szokások legyenek. Erre valók a tervek. Ha leírom, és mindennap csak megnézem, már az is egy szokás. Ha lassan megvalósítom, az már egy öröm. Egy olyan öröm, ami tőlem függ, és nem mástól. Azt kell, megszokjam, hogy soha ne várjak semmit mástól. Így aztán, ha kapok valamit, annak kétszeresen tudok örvendeni, hiszen nem számítottam rá, ha meg nem kapok, akkor sincs vész, mert nem vártam, nem reménykedtem, egyszerűen nem is gondoltam rá.

Jaj Cica, most milyen filozófus vagy? Beszélni azt tudsz, azt igen.

DE ma nem beszélek, se férfiakról, sem szexről, sem szerelemről. Sőt most egy teljes hétig nem fogok beszélni róla… pedig lenne… de most böjtölök.

A jövő héten pedig boszorkány hetet tartok… csak úgy magamnak. Ha nagyon jól sikerül, majd lehet, hogy el is mesélem, NEKED.

Hehe… most azon nevetek itt magamban, hogy kezdek én is olyan lenni, mint Mikes Kelemen, írok a nagynénémnek, elképzelt szeretőmnek, lelki társamnak, ami nincs, vagy kinek? Ezer idegeneknek.

Na drázvigyányá, ahogyan a baka szokta mondani.

Mentem az úton, csak úgy, dolgom volt. Közben fejemben kergetőztek a gondolatok. Aztán rád néztem. Éreztem, hogy nézel és feléd fordultam. A sötét szemüvegen keresztül is láttam a szemed. Meleg barna szemekkel néztél rám, és kértél, hogy öleljelek. Zöld szemeid fürkészőn néztek rám, mintha meg akarnál fejteni. Engem, akit még én sem ismerek igazán. Könnyes kék szemed belém kapaszkodott görcsösen, zsarolva, kunyerálva, közben laposan figyeltél, hogy mennyire hiszem a színjátékod.

Nevető szemek voltak, nem is szemek, csak pillantás, egy meleg pillantás, seszínű, de olyan meleg, hogy a szívem zokogni kezdett, annyira megszerettem. Nem akartam elengedni, mégis féltem megfogni, féltem hozzáérni, mert a buborék is csak addig szép, amíg nem ér hozzá semmi.

Amikor tekinteted rám vetíteted, fázni kezdtem. Mért tud úgy sütni, vagy fagyasztani. A harag és gyűlölet élesen belém hasított, de szemednek színe olyan kemény volt, hogy a könnyek is belém fagytak. Tudtam, hogy vége. Mielőtt elkezdődött volna az a gyönyörű szinfonia, összetépted a húrokat. Tekintetednek keménysége, a hideg megvetés lecsupaszított és fáztam.

Mosolyogtam, hátha varázsolni tudok a mosolyommal, visszahozom a szeretet, de a szemeid már nem is voltak. Fehéren, üresen néztek, nem rám, a semmibe. Az fájt a legjobban, az a nemlétezésed.

Ma kitöröltem az utolsó képet is. Nincs, amiért áltassam magam. Vége, kész, mielőtt lett volna valami nagyon szép vagy jó. Azon gondolkozom, hogy mi hiányzik jobban? A tudat, hogy nem TE voltál, vagy a napi mosoly, a remény? Vagy az, hogy nincsen már, aki rám gondol, akitől olyan jó várni, akire olyan jó gondolni. Kérdeztem a jósnőt, hogy lát-e téged valahol? Kérdezte, hogy hívnak? Nem tudtam megmondani. Hogyan mondtam volna meg neki, hogy bár tudom, hogy létezel, nem tudom, hogy hívnak, nem tudom, hogyan nézel ki, csak a szívemmel érezlek, csak az álmaimban élsz, néha még ott is csak halványan.

Írom ezeket a gondolatokat, de kitudja olvasod-e valaha őket? Írom magamnak, és mindenkinek, akit nem is ismerek, csak úgy…..valahogy, mint a kis cetli az üvegben…..hátha egyszer valaki megtalálja? Valahol…valaki…..

Szomorú vagyok, de nem azért, mert valaki megbántott, vagy valami nem sikerült. Egyszerűen csak szomorú, vagy talán fáradt vagyok.

Csokibuli az megvolt. Nagyon jól sikerült. Munka is volt benne és szórakozás is. Bemutattuk a termékeket, aztán mindenki csókit evett, meg kávé, hűsítő meg minden. Zene is volt, beszélgetés, nevetés. Úgy érzem pozitív hatással voltam mindenkire. J barátnőm sokban támogatott, ketten szerveztük a bulit. Mostanában sokat vagyunk együtt, sok mindenben támogat. Láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de arra vár, hogy ketten maradjunk. Ez valahogy mégsem jött össze. Van ilyen. Éjjel 11 után tudtam felhívni, hogy mondja, miről van szó.

-         Holnap megyek a jósasszonyhoz, jössz-e?

A számon volt, hogy nem, de aztán arra gondoltam, miért is ne? És elmentem.

Hááááááááááát, mit is mondhatnék? Semmi olyat nem mondott, ami kedvemre lett volna, de olyat se, ami elvette volna kedvem. Olyan általánosban beszélt. Ja igen, mondott valami nagyon furát. Fog születni még egy kislányom.

Na, ezen nagyot néztem, és szavát sem hittem. Azért azt megkérdeztem tőle, hogy L.-től fog születni, de erre nem válaszolt. Az én koromban, elég nagy bevállalás egy szülés, főleg ilyen bizonytalan életben, amiben én élek. Na nem, szerintem nem rám koncentrált, azért mondott ilyen ökörségeket.

Utána elmentünk a román pópához, hogy J-ről feloldja az átkot, mert állítólag meg van átkozva. Én a kocsiba várakoztam, de a pópa behívatott. Hallgattam, amit beszél.

Érdekes dolgokat mondott, de én ezeket már tudtam, erről beszél MP is a könyveiben, aztán a Bibliából idézett, ez is ismerős volt. Ami nagyon szép volt, és amire soha nem gondoltam az:

Ha valakit megátkoznak, az hetedíziglen hat, és lerajzolt egy fát, aminek hét része van. Lássuk fel tudom-e idézni pontosan, hogyan mondta

-         gyökere

-         törzse

-         ágai

-         levele

-         virága

-         gyümölcse

Ez eddig csak hat, vajon mit hagytam ki?

Ha valaki rosszat akar ennek a fának tenni, két dolgot tehet.

-         Megmérgezi a gyökeret, amitől elszárad az egész fa, vagy

-         Elveszi a fényt a levelektől és a virágoktól, hogy a gyümölcs ne fejlődjön ki, mert ugye a gyümölcs kialakulása a végső cél. Hogy szép és finom, ízletes legyen.

Okos ember volt a pópa, szívesen hallgattam, de nem estem tőle hasra. Behívott, hogy menjünk be a templomba, hogy mondjon egy feloldozó imát is mindegyikünkre. Azt nem igazán hiszem, hogy valaki elátkozott, volna, de aztán eszembe jutott Feri, és …..hát miért is ne? Ami nem árt, nem ronthat, és hátha tényleg valaki engem is elátkozott?

A templom kívülről olyan egyszerű fehér volt egy szép toronnyal, mint a mi templomaink. Egyszerű volt és szép. Bent egészen más kép fogadott, J és A nagyon meg voltak illetődve a sok festménytől, de én már szokva vagyok a román stílusú templomokhoz. Ők meg csak ámultak, és dicsérték. A pópa megkérdezte, hogy hol szebb a templom, kívülről, a maga egyszerűségével, vagy belülről a nagy pompájával, zsúfolt freskóival? Nekem kívülről szebbnek és megnyugtatóbbnak tűnt, de nem szóltam egy szót sem. Ha már olyan büszke a képeire, minek törjem le egy ellenkező véleménnyel?

Oda kellett menjünk egyenként hozzá, letérdeljünk és mindenkinek külön imát mondott.

Amíg a lányok következtek, én ültem a hátsó padban és nézegettem a falfreskókat. Valami nagyon zavart bennük, de nem tudtam rájönni, hogy mi. Nézegettem azt a sok szentet.

Mindegyiknek ugyanolyan volt az orra. Az nem lehet, hogy mind egyforma orruk van. Senkinek sincs egyforma orra. Még az ikertestvéreknek sem. A szemek is egyformák voltak, aztán ahogy néztem, a száj is. Olyan volt az egész arc, mintha sablonra készült volna, csak egyiknek szakáll, másiknak nem, de amúgy a többi mind ugyanaz. Arcok, arcok, amiből hiányzott az érzés, a mosoly, a grimasz, a ránc. Most már tudtam, mi az, ami zavar. A lelketlen arcok, ahogy mind egyenesen néznek a semmibe. A nagy színkáosz és a lelketlen szentek. Zsúfolt volt, gazdagon díszítve, és mégis szegényes. Hát nem furcsa, másnak annyira tetszett, én meg legszívesebben mind átfestettem volna őket?

Lehet, hogy velem van a baj?

Amikor én következtem, próbáltam arra koncentrálni, amit mond. Olvasott egy részt a Bibliából, és rákérdezett, mondtam, hogy ismerem, szoktam olvasni, és kevés olyan rész van benne, amit nem ismerek. Talán a jelenések könyvét nem tudtam soha egészen megérteni.

A végén, adott két lapot, az egyikre a holtakat kellett felírni, a másikra az élőket, akikért imát szeretnénk mondatni.

Furcsálltam, hogy J. nem diktálja fel szerelmét, de hát ő tudja, lehet, hogy nem jelent sokat neki.

Amikor én feldiktáltam, megbökött.

-         Az anyádat kihagytad.- és bediktálta.

-         Őt nem akarom bediktálni, haragszom rá. – akaratlanul jött ki ez belőlem. A pópa rám nézett, és azt mondta.

-         Meg kell neki bocsátanod, mert addig, nem tudsz békét teremteni a lelkedben.

Nem akartam, de egyszerűen eleredtek a könnyeim. Rájöttem, életem legfájóbb pontja, és hiába mondom, már nem fáj, még mindig fáj. Akkor ott a templomba, szerettem volna, ha nincs Anyám, ha meg volna halva, de bántott, hogy így érzek.

-         Imádkozni fogok azért, hogy meg tudj neki bocsátani.

Ezzel a mondattal engedett el, és nekem még most is fájdalmasan belehasít a lelkembe minden egyes szava.

Nagytakarítás mocskosénál, szoktam mondani, amikor végre ráveszem magam, hogy most tényleg mindent kidobok. De tényleg, semmit se vissza, még akkor se, ha később sajnálnám.

Kívül belül nagytakarítás. Költözöm az irodámmal, így aztán kisebb helyre nem lehet vinni azt a sok kacatot, filléres emlékeket. Összeszedtem, istenem, mennyi sok lim-lom. Régi levelek, elavult képek, újságok, préselt virágok… mindent a szemétbe.

A gyógyulás is könnyebb, ha a sebet alaposan kitakarítjuk, bármennyire is fájdalmas lenne.

Nem akarok többet visszanézegetni senkire és semmire. Mindent kiürítek, még a szívemet is. Jöhet az új reménység, jöhet az új mosoly, és talán, miért is ne egy újabb szerelem, ami vagy TE leszel, vagy megint egy Hiú Ábránd, ami bár hasonlít rád, mégsem az igazi. De ha nincs szerelem se baj, most valahogy nem is hiányzik, annyira jól vagyok.

Szóval puccba tettem mindent, este meg csokibuli lesz itt, de erről majd mesélek.

Gyönyörű hétvége, egészen fel vagyok töltődve. Kint voltunk a családdal a hegyben. Azokkal voltam, akiket szeretek, akik fontosak a számomra. A második családom a bátyám és családja. Unokaöcsémmel úgy tudunk beszélgetni, mintha ezer éve barátok, lelki társak lennénk, pedig 20 év köztünk, a szemem láttára cseperedett fel szép száll férfivá. Érzékeny és finom lelke van, és valamilyen oknál fogva nagyon ragaszkodik hozzám, nekem elmondja a legféltettebb titkait. Talán azért, mert nagyon tudok hallgatni, és ezt ő érzi.

Olvastam, sokat, befejeztem Santiagot és a kincseit, olvastam a lélekről, az őt elemről, és sokat beszélgettünk. Bátyámat hallgatni kész öröm, számomra ő a legokosabb ember a világon. Felnézek rá. Jókat tudtunk nevetni.

Csend is volt. Este, amikor a többiek bementek a tábortűz mellől én még maradtam egy ideig a sötétben. Felkuporodtam a fatönkre, néztem az alig pislákoló tűzet, és hallgattam, mit mond mellettem a patak. Olyan számomra a hangja, mint egy kedves melódia. Megnyugtat, vigasztal. Beszélgettem magammal. Mostanában sok gondolat bolyong körülöttem, keresik helyüket bennem, és én próbálom rendezni, rendszerezni őket. L. is nagyon kedves volt, láttam rajta, hogy ő is jól érzi magát. Szeret kint lenni, szeret zenélni, elévette hangszerét és húzta, sokáig húzta. Szeretem hallgatni, őt is, a természetet is. Amikor minden elcsendesedett, akkor hallgattam a csendet, a patak folytonos dalát, az apró kis hangokat, amik ott vannak, csak hallgatni kell. Félek a magánytól, pedig soha nem vagyok egyedül. Olyan jókat tudok beszélgetni önmagammal, mintha Te volnál ott velem, csak mondom, csak mondom, aztán nagyokat hallgatok, és úgy érzem ott, itt vagy velem, és te is arra gondolsz. Hiszek benned, de nem várok már görcsösen rád. Tudom, hogy elérsz hozzám, de nem tudom mikor. Mint a sivatag lánya, az a dolgom, hogy várjak rád, és higgyek benned. Közben végzem a dolgom, a mindennapi tennivalók, és megpróbálok, mindennek örvendeni. Az apró örömök adják az igazi boldogságot-, mondta volt egyszer az osztályfőnököm.

Kezdődik az iskola, még két hét és kezdődik. Nehéz év lesz, érzem, de várom. A nagyfiamnak vizsgái lesznek, a kicsit egy kissé szorosabban kell fogjam, én meg be akarok iratkozni három évesre. Mondtam L.nek, nem tudtam megállni, de érdekes nem borult ki. Azt mondta, jó ötlet, amikor azt mondtam, szeretnék visszamenni a tanügybe. Most már egyre jobban érzem, igen, ez az, amit kell tennem. De azért félek. Nem lesz könnyű. Olyan az egész, mint egy újrakezdés.

Egyetlen rendszeresség az életemben az, hogy mindennap felfogadom: holnaptól rendszeresebb leszek.

Utálom a függőségeket, még az érzelmit is. Hagyjuk szabadon szárnyalni a vágyakat, gondolatokat, érzéseket, ne erőltessük őket egy ketrecbe.

De más úgy teszi, ahogy akarja.

Én túlléptem minden korláton… legalábbis azt hiszem. Terveket csinálok magamnak, de nem azért, hogy korlátaim legyenek, hanem, hogy ne bolyongjak csak úgy céltalanul.

Nem tettem ki a pontot sehová, nyitva hagytam az ajtót, nem küldtem el senkit, akinek el kellett menni, az magától ment el. Most már tudom, hogy jó, hogy elment. Egy idő után unalmas lett volna. Unom, ha valaki folyton csak egy melódiát szajkóz. És ő csak egy nótát ismer. Az elein szépnek tűnik, de amikor újból és újból… na szóval dögunalmas.

Ketten maradtak, de így érdekesebb.

Sziporka úr írogat még, lassan már 5-6 hónapja levelezzünk, kisebb nagyobb megszakításokkal. Hív teázni, de amikor mondtam, hogy megyek, akkor nem mondta hová? Nos ezért most megbüntetem. Egy jó darabig nem lesz levél. Mély hallgatásba burkolódzom. Pedig tudom, hogy csak jól alakultak a dolgok. Teljesen pozitívan fogom fel a dolgokat.

M.-el is beszélgetek. Velem álmodott egyik éjjel. De azt nem írom le, mit álmodott, túl perverz, a kis mocsok. Mondta, hogy találkozzunk, de feltételeim vannak. Találkozhatunk, de nem akárhol. Érzem, hogy lesz még vele egy-két randim. De nem sietem el. Ahogyan eddig tudtam várni, ezután is tudok.

L.-el is jól alakulnak a dolgok. Mindennap virágot kapok tőle, meg rakásra a szerelmes vallomások. Unom őket, de hagyom, ha őt ez boldogítja, legyen boldog.

Így egész jól el vagyok. Nem kívánom a szerelmet, de egyéb mindent megkapok, hogy meddig… nem is érdekel. Azon gondolkozom, hogy beiratkozom egyetemre. L. hülyét fog tőle kapni, de ez sem érdekel. Lépnem kell, és a jövőbeni tervemhez szükségem lesz erre az iskolára. Hogy már vén vagyok hozzá?

Az ember, amíg él tanulhat, ha kedve van rá, és nekem most kedvem van. Kell az az izgalom, ami a vizsga időszakban van, kell az adrelinin (jól mondom?).

Hanem a legnagyobb gondom a fiúk. Kamaszodnak, és én egyre inkább nem tudom mit kezdeni egyes megnyilvánulásaikkal. Jó volna egy jó pszihológus… ezúttal nekem.

u.i. Mit szóltok, jól áll nekem a zöld?

Mennyi minden történt velem ez a 100 poszton belül. Azért örvendek, hogy néhányat a mindennapi gondolataimból leírtam ide. Ha néha beleolvasok kedves nosztalgia, tölt el. Örömök, bánatok elszállnak, de az emlék az valahogy kedves. Az idő mindegyiket megszépíti. Kíváncsian várom a 200. ik bejegyzésemet.

Vajon addigra a Cica még fog dorombolni, vagy teljesen átvált boszorkánnyá?

Lazán érzem magam, zenét hallgatok. A reggel nagyon megijedtem. Az üzletben voltam, beszélgettem valakivel. Egyszer csak hallok egy nagy csattanást és kocsifékcsikorgást. Kiszaladok, és nem láttam pontosan, mi van, de a földön valami fekete darab volt. Annyira belém nyilallt a félelem, rémület, hogy éreztem, nem kapok levegőt. Tegnap kis fiamnak vettem egy gördeszkát. Annak is ilyen fekete színe van. Nem tudom, mi ütött belém, hogy arra gondoltam vele történt valami. Szerencsére nem, két kocsi futott össze, de én még egy óra múlva is rosszul voltam. Azt hiszem felugrott a vérnyomásom.

Istenem, hálát adok, hogy nem vele történt a baj. Annyira féltem őket, de már nem tudom a kezüket fogni.

A múltkor este elmentünk sétálni ketten. Este volt, és már sötétedett. Amikor egy kietlen részre értünk, nem volt senki az úton, megfogta a kezem. Kicsit félt, nekem meg jól esett, hogy fogja a kezem. Tíz éves, már nem szívesen fogja a kezem. Amikor meg beértünk a világosabb helyre, ahol már jártak, hirtelen elengedte a kezem. Szerettem volna még fogni, de tudom, hogy őt zavarta volna. Édes kis kamaszom.

Néztem a tévét de, csak amíg főtt az ebéd. A horoszkópom azt mondja, egy új szerelem van a láthatáron. No csak üljön ott a láthatáron, most annyira jól megvagyok minden ilyen érzés nélkül, hogy nem kell, nem hiányzik. Szex, ha kell, az van… bár lehetne gyakrabban is, na de ez van, beszélgetés, ha kell, erre valók a barátok, barátnők, és az van hálistennek. A tegnap vettem 3 könyvet, már megint elkapott a hév, de amikor bemegyek a könyvesboltba, nem bírok magammal. Most meg megyek haza és meglátom. Vagy megyek a fiammal, a kicsivel a strandra és ott olvasok, egy jó úszás után, vagy otthon ülök, és ott olvasok.

Ma is kellett volna dolgoznom, de majd holnap bepótolom, vagy holnapután.

Az este nálam volt Tinka barátnőm. Beszélgettünk, de L. nem tudta megállni, hogy ne jöjjön be, és ne üljön be középre. Azt hiszi minden duma róla szól. Elkezdett panaszkodni Tinkának, hogy én milyen vagyok.

Tudom. Undok kis dög vagyok, amiért már nem szeretem őt. Amiért ő most nagyon szerelemes és én hideg akár a jégcsap. Hát ez van. Gondoltam egy adott pillanatban, hogy majd megjátszom magam, és úgy teszek, mintha nagyon bomolnék utána, de aztán lemondtam. Nem, most tényleg önző leszek, és csak azt teszem, amire kedvem van. Nem kiabálok, nem sírok többet senkiért, de nem is fogom őt a mennyekbe repíteni, csak azért, mert ő azt akarja. Igaz, hogy most nagyon vakar, de engem már rég nem érdekel. Egyetlen dolog volna, amivel talán felfigyelnék rá. Ha tényleg megváltozna, nem rinyálna annyit rajtam, és azon járna az esze, hogy anyagilag egy kicsit többel járuljon hozzá a házhoz.

Azt hiszem, meguntam, hogy én vagyok a kétlábon járó balek, aki eltartom az egész családot, és még viselem mindenkinek a hülye hóbortját. Hát ezután másképp lesz. Az Anyámat szeretném betenni egy öregotthonba, de valahogy nem füllik a foga rá. Pedig nagyon szép kis hely, amit kinéztem neki. A gond az, hogy ha magától nem akar, nem szeretnék erőszakot alkalmazni. De ez sem élet. Éveken keresztül eszi az életemet, most is csak a gyűlölet és rosszindulat fröcsköl belőle.

Van egy otthonom, és két szép gyerekem, egy kis cégem és mégsem vagyok boldog. Miért?

Mert nem tudok úgy hazamenni, hogy ott jól érezzem magam, hogy ott feltöltődjem. L és az Anyám valósággal kiszívják már évek óta belőlem az erőt. Most már látom, ha ezen nem változtatok, akkor én fogok az egészre rámenni.

Nem vagyok elég következetes-, mondta nekem Tinka- sajnos igaza van. Igen is engedem, hogy az érzéseim vigyenek magukkal.

Ennek véget kell vessek.

A gyerekeimre kell koncentráljak, és magamra. Csak azt fogom csinálni ezután, ami hármunknak jó. És mivel a gyerekeimnek szükségük van apára, vele is nagyon kedvesen fogok bánni. De csak ennyi. Ha azt hiszi, hogy mást is kap tőlem, akkor nagyon is téved. Nem fogom megengedni többet, hogy zsaroljon. Sem érzelmileg, sem anyagilag.

Tulajdonképpen nincs is szükségem senkire.

Következetes kell legyek, tervet kell csináljak megint. Olyan rég, hogy nem csináltam semmi féle tervet. És nem álmodozni. Az álmodozás az élet megrontója, ahogyan Csokonai is mondta.

Erről eszembe jut az egyik kedvenc versem.

Azért a versekről nem mondok le, annyira szeretem őket.

Csokonai Vitéz Mihály

A reményhez

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

Képzeld, ezt még énekelni is tudom. nagyon szép dallama van.

Beleolvastam a levelekben. A régebbiekben, hogy eszembe jusson, hogyan is kezdődött az egész. Szép kis évődés volt, jó kis barátságnak indult az eleje. Bárcsak annak maradt volna. De nem, és ha már nincs szerelem, akkor nem lehet egyéb sem. De miért?

Talán jobb is. Még gondolkozom, még szoktatom magam, de tudom, hamarosan kiürítem a postaládámat. A telefonszámát letöröltem már, véletlenül se találjam hívni. Egyre kevesebbet gondolok rá. Szomorú vagyok, de nem azért, mert elment, jól van, ennek így kellett történnie.

Azért vagyok szomorú, mert úgy érzem megint az út elején vagyok. Az úton, amelyiken már olyan rég óta elindultam. Néha hozzám csatlakozik valaki, néha megrebben a szívem, hogy most valami nagyon fontos fog történni, aztán hirtelen elbúcsúznak tőlem, vagy csak úgy egyszerűen, búcsú nélkül elmaradnak. Én még magammal cipelem egy darabig az emléküket, aztán valahol elhagyom, észre se veszem, amikor elmarad tőlem, akár egy kedves pulóver, amelyik véletlen kicsúszik a hátizsákomból.

Túl sok mindent cipelek ebben a hátizsákban. Már annyiszor eldöntöttem, hogy megállok és kirakom a felesleges dolgokat belőle, de csak várok, és várok, hátha megteszi más helyettem, és közben egyre lassabban megyek tovább. Egyre többet elidőznék egy fánál, virágnál. Jó volna, egy kicsit megpihenni, jó volna, egyet nagyot aludni valamelyik fa árnyékában, de attól félek, hogy akkor nem lesz időm rá. Nem lesz időm elérkezni hozzád. Pedig tudom, hogy vársz rám. Érzem, és a reményem nem hal meg soha.

Te csak várj, mert én elindultam, úton vagyok. 

Ma arra gondoltam, hogy hiányzik a napi mosoly. Bekapcsoltam a gépet, és szokásom szerint megnéztem a levelesládámat. Tudtam, hogy nem jön levél, de azért megnézem. És lássatok csodát. Megjött a levél, és megvolt a mosoly. Sziporka úr írt megint, és kedvesen hív, hogy igyuk meg már azt a rubint teát, mert már olyan rég óta főzi, hogy már az aromája is elszállt az óta. Félek, magamtól félek. Nekem nem megy olyan könnyen, tudom, hogy csalódást okoznék neki. Nem tudok most olyan igazán önmagam lenni. Még nyalogatom a sebeim, még állok és tétovázom, pedig………..hát lehet, hogy mégis elmegyek. De csak egy teára, semmi több.

Álmodtam, ott állott előttem és ugyanúgy mosolygott.

Kívántam, hogy megöleljen, hogy odabújjak hozzá, érezzem a bőre illatát.

De ő olyan esetlenül állott ott. Finom volt, udvarias, és mégis, mintha ezer mérföldre lett volna tőlem.

Beszélgettünk, ő is beszélt, hallgattam, szerettem hallgatni a hangját. Milyen kiegyensúlyozott, milyen magabiztos- gondoltam magamban.

Aztán én is beszéltem, annyira őszintén elmondtam neki mindent. Idegen volt és mégsem. Mintha ezer éve ismertem volna. Azt hittem rám figyel, azt hittem érti, amit mesélek neki, még válaszolt is, nagyon türelmesen. Mégis zavart valami. Mintha nem ott lett volna velem, hanem messze, nagyon messze. Hiányzott belőle a tűz, a szenvedély. Az, amivel megfogta a szívem a szavaival. Most valahogy más volt, egészen más.

Megfogtam a kezét, szerettem volna felébreszteni.

-         Hahó én vagyok, hahó nézz rám, látod megjöttem. Annyira vártál rám.

De ő úgy fogta a kezem is, mintha félne, nehogy összetörjek. Finoman a szájához emelte, és csókot lehelt rá. Alig éreztem, csak lehelt.

-         Drága Dulcinea!

-         Én nem vagyok Dulcinea –akartam mondani, de torkomon akadt a szó.

Ahogy néztem, mintha már más lett volna. Haja szakálla fehérben csillogott, kócosan. Szemei pedig elábrándozva messze, valahol nagyon messze.

Hiányzott a lova, az a kehes, de a páncél már ott volt rajta. Láttam, ahogy csillog.

Ott hagyott és elindult valamerre, felemelt fejjel, büszkén, de esetlenül. Engem, meg otthagyott, mintha soha nem is léteztem volna. Most már megértettem… vagy mégsem.

Sajnáltam.

Érdekes ez az élet. Akitől nagyon várjuk, attól nem érkezik semmi, és akire nem is gondolunk, attól jön, egy mosoly, egy vigasztalás, egy bátorítás.

Nem mondtam senkinek, honnan tudta, hogy épp erre van most szükségem?

Most elrejtőzöm, nem akarom, hogy bárki lásson, vagy olvasson, amikor pedig úgy érzem már semmi nem, számít, már nem bánthatnak meg semmivel, már teljesen eleresztettem, akkor előjövök.

Engem a kudarcok nem törnek le, csak még jobban megerősítnek.

Rendet kell tennem az életemben. Ezután csak azt engedem magamhoz közel, akiről tudom, hogy szükségem van rá, hogy adni és kapni tudok, a többit annyira elengedem, hogy még a gondolataimat sem hagyom elszállni feléje.

Ha kiírom magamból, talán jobban is fogom érezni magam.

Csatolom ide azt a kis levelet, amit kaptam. Lehet, hogy nyálas és ömlengős, de nekem most jól esett.

Tényleg jól vagyok.

Olvasd lassan
és csendben!

Ebben a világban
legalább öt ember van,
aki úgy szeret,
hogy meghalna érted, és legalább
15, aki igazán
szeret
Az egyetlen ok, hogy valaki utál, azt
jelenti, hogy
olyan
szeretne lenni, mint te. Mosolyod azoknak is örömet
szerez, akik
nem
szeretnek.

Minden este gondol rád valaki
elalvás előtt. Valaki
nem
tudna miért élni, ha te nem
lennél.

Különleges vagy és egyéniség
vagy. Valaki, akinek
a létezését figyelmen kívül hagyod, szeret
téged.

A legnagyobb
hülyeség is, amit csinálsz, jó valamire.

Ha
úgy gondolod, mindenki
hátat fordít, jól nézz körül.
Elsősorban te vagy az,
aki hátat
fordít.

Ha azt gondolod, nincs szerencséd, azért mert nem kaptad
meg, amit akartál, akkor nem is kapod meg. Ha nem
gondolod, akkor valószínűleg előbb vagy utóbb megkapod.

Emlékezz a
bókokra,
amiket kapsz és felejtsd el a rossz
megjegyzéseket. Mindig
mondd meg az
embereknek, mit érzel irántuk, jobban
Fogod érezni magad,
ha tudni
fogják.

Senki sem érdemli meg a könnyeid és az, aki
megérdemli,
soha
nem fog megsiratni. Ha van legjobb barátod, akkor
legyen rá időd,
Hogy
elmondhasd neki, mit jelent számodra.

Azt
mondják egy percig tart, hogy
észrevegyél valaki
különlegeset, egy órát, hogy
komolyan vedd, egy
napot, hogy megszeresd és
egy egész élet, kell ahhoz, hogy

elfelejtsd.

Gyűlölöm. Nem azért, mert ezerszer megbántott, nem azért, mert sokszor megalázott, közönyös volt hozzám, tiszteletlen, durva. Mindezt az évek során megbocsátottam neki. Most az van, amit éveken át szerettem volna. Simogat, becézget, kapaszkodik két kézzel belém, folyt meg a szeretetével, és én nem tudom viszonozni. Megfagytak bennem az érzések. De ő nem enged el, hiába mondtam, hogy már nem szeretem, hiába mondtam, hogy engedjen el. Nem és nem. Könyörög, sír, megalázkodik, aztán engem is megaláz. Mindent rám mond, azt is, ami nem is igaz. De ez sem bánt. Ezt is elnézem neki. Erővel csikarja ki belőlem a hamis vallomást, ráerőltet arra, hogy hazudjak, csaljak. Mondjam, hogy szeretem. A gyerekek kedvéért, érte, az Anyámért, a mit mond a Világért, mindenkiért, csak értem nem. Ezért gyűlölöm. Annyira gyűlölöm, hogy meg tudnám ölni. Amiért olyanná tesz, ami nem vagyok, ami nem akarok lenni……………és mégis vagyok.

Felhívott kétszer is a munkából. Érezte rajtam, hogy nem vagyok jól, pedig próbáltam elbújni a bánatommal. Ahogyan nem figyelt rám évekig, épp olyan vizslaszemekkel figyel most. Szusszanni sem tudok, hogy ne lássa. Nem tudja az okát, de látta, hogy szomorú vagyok. Akárhogy próbáltam, nem tudtam eltitkolni. Nem volt már mosoly az arcomon. Úgy éreztem magam, mint valami mosott szar. Arra fogtam, hogy nagyon fáradt vagyok, ami igaz is volt. Mondtam neki, hogy beteg vagyok…….ami igaz is volt.

Elmentem Emeséhez, masszírozza ki belőlem a bánatot, fáradságot, fájdalmat. Emese mindig tudja, mire van szükségem, pedig neki sem mesélem el a titkaimat.

Mondott egy viccet, megnevetetett. Valahogy a vicc talált rám. Elmondom.

Egyszer a boszorkány (ez én lennék) találkozik a királyfival, és nagyon megkívánja. Kérlelni kezdi, hogy legalább csak egyszer, szerelmeskedjen vele, de a királyfinak nincs rá gusztusa. Ekkor a boszorkány megígéri, hogy ha a királyfi magáévá teszi, attól átváltozik majd gyönyörű királylánnyá. A királyfi veszi a vödröt, és a fejébe húzza a boszorkánynak, ne lássa a fejét, és megdugja. Miután végzett, leveszi a vödröt és nézi, és nézi, és vár.

-         Na mi lesz, mikor változol át?

-         Hány éves vagy királyfi? – kérdi a boszorkány

-         Harminc

-         És még hiszel a mesékben?

Aztán barátnőm J. hívott, hogy menjünk el Avonozni. Két órát dolgoztunk, egészen kellemes volt.

 Hallani akartam a hangját………kínozom magam……..de olyan jó volt hallani.

Macsek is írt, egymás után 5 levelet, kíván és akar találkozni. Nehéz ügy. Vele meg én nem akarok találkozni. Csak szex és más semmi, esetleg beszélgetnénk. Nem kívánom, ezt az érzés nélküli dolgokat. Barátnőm J. azt mondja hülye vagyok. lehet, hogy neki van igaza.

Kedves is hívott, itthon van már elég rég óta, de most hívott csak. Azt mondja szenved, és látni akar. Én meg nem, őt aztán végképp nem.

Azon gondolkozom, hogy mindenben van pozitívum, csak meg kell keresni.

Olyan üresség érzetem van, mintha lebegnék. Ha belegondolok egészen jó állapot.

Összeszedem magam, és a fiúkra koncentrálok. Csak ők lehetnek fontosak nekem.

Hazudni tanítja őket, ezért haragszom rá.

Eladta a telefonját, de – ne mondjuk meg Anyának- miért? Ha megmondják sem történik semmi, hiszen én soha nem kérek tőle semmit.

Én vagyok a mumus? Basszus, ezek a férfiak… mennyi baj van velük!

Levelet írt, szenved. Sajnálom, de nem segíthetek neki. Bűntudata van, pedig nincs oka rá. Amit megtehetett, megtette, de én megérzem, én tudom, hiszen én vagyok a boszorkány. A lelke legmélyebb részében láttam, amikor belenéztem a szép szemébe, és fájt, mert sehol se találtam magam. Én vagyok a hibás, el vagyok átkozva, majd egyszer elmesélem miért. Az átok arról szól, ha valaki szeret engem, azt én nem szeretem, ha pedig én leszek szerelmes, akkor azt nem viszonozhatják.

Hisztek a babonákba? Én nem. De ez mégis igaz. El vagyok átkozva.

Elbújok, ne lásson senki, mire visszajövök, már azt is elfelejtik, hogy léteztem.

Dolgoztam egész nap, ez van mindennap, hálaistennek. A munka gyógyít, a munka elvonja a figyelmemet a rossz gondolatokról, a munka kell, mert szükséges.

Felmérték a kárt, lehet, hogy még fizetni is fognak. Nagyobb volt az ijedelem. Van kár, de nem annyi amennyire gondoltam. Ez is egy pozitívum.

Gondolok rá. Vele ébredek, vele megyek az utcán, vele dolgozom. A legjobban a levelek hiányoznak. De tudom, nem lesz több levél. Jól van ez így. Csak egy kicsit nehéz, amíg újra minden a régi lesz. A régi már nem lesz, de lesz…..valahogy mindig lesz. Sírtam. Sírtam a tegnap is, sírtam ma is. Miért sírtam? Fájt a szívem, nagyon fájt. Valami meghalt egy kicsit bennem. Talán a remény? Talán a szerelem? Nem tudom, csak azt érzem, hogy már nincs, és fáj….a hiányérzete fáj.

Várom, hogy teljen az idő, várom, hogy az idő mindent megoldjon. Nem harcolok ellene. Elengedem. Neki is mondtam, és bár nehéz, ezt teszem.

Bűntudata van. Miért? Hogy nem tud szeretni? Nevetséges. Az nem egy racionális valami. Vagy van, vagy nincs. És ha nincs, hát nincs. Velem is megtörtént, nem is egyszer, hogy nem tudtam szeretni, pedig olyan jó lett volna, olyan helyes fiú vagy férfi volt, és úgy, de úgy tudott volna szeretni. És én nem tudtam. Hogy más volt a virtuális, mint a valóság. Egymásnak ellentétei? Ezen én is meglepődtem, de most már értem. Néha fáj az igazság, de attól még ott van, attól még létezik. Olyan szépek azok a levelek, olyan mélyek és olyan gyönyörűek. Az övé azonban nem nekem szóltak. Ezt még ő sem tudta. Ámította önmagát. Még nem tette túl magát, még a másiktól szenved. Én csak egy vigasz lettem volna. De én nem akarok a vigasz lenni. Sajnál. Engem nem kell sajnálni, nincsen rá szükségem. Nekem nem a sajnálatra van szükségem. Amire pedig szükségem van, majd megkapom. Eljön annak is az ideje, csak ki kell várni.

Az első nap a legnehezebb. Az első napokban még sokat gondolok rá, minden lehelet vétel róla szól, aztán egyre ritkábban. A harmadik vagy negyedik napon már csak óránként gondolok rá, aztán kétóránként. Lassan vonszolják magukat a napok, míg egyszer azt veszem észre, hogy alig jut néha-néha az eszemben. Lesz olyan nap is, amikor már nem gondolok rá, és akkor jön egy olyan hullám, egy olyan érzés, hogy szeretnék meghalni. Hirtelen megint rám tör az emléke, úgy érzem nélküle semmit sem ér az élet. Sírni fogok, amikor senki nem lát, de aztán megnyugszom, és lassan kezdem elengedni. Lassan a szorítás megszűnik, már nem kapaszkodom, nem fogom görcsösen az emlékét. Halványulni kezd az arca, már nem tudom felidézni a hangját, és a fájdalom is enyhülni kezd. Jönnek más arcok, más mosolyok, más könnyek, vagy csak úgy telnek a napok. Néha nagyon egyedül, nagyon magányos leszek, de az is tovaszáll. Mindennap meghal egy kicsit az emléke. Aztán néha, nagyon ritkán, hónapok, évek múltán, eszembe jut, hogy volt valaki, akinek azt mondtam Szerelmem, akiről azt hittem, hogy örökkévalóság, pedig csak néhány másodperc volt, aki nagyon fontos volt, de akinek elfelejtem az arcát. Valaki ott messze a múltban, emlékszel még rám?

Beteg vagyok, szenvedek, nagyon. Nem kellene, de szenvedek. Hiába mondja józan eszem, ne tegyem, nem teszem, csak úgy jön magától. Darabokban van a szívem, összetört az önbecsülésem, a hitem. Az éjjel álmodtam, vagy nem? Nem tudom. Veszekedtem Istennel, felróttam neki minden bűnömet, számon kértem tőle a szenvedéseimet, megtagadtam, sírtam.

Vegye el tőlem a szívem, adjon helyében egy nagykövet, a nehézséget is jobban viselem, mint a szívfájdalmat. Begubózom a fájdalmamban, pedig nem akarom. Istenem, Istenem, adj erőt, hogy elmúljon ez is.

Soha többé nem akarok szeretni, soha többé nem akarok szerelmes lenni.

Soha, soha, soha……

Három negatív szó, ezzel vigasztalom magam. Nincs semmi baj. Kavarognak bennem az érzések, események, ki kell írjam magamból őket, hátha akkor tisztábban látom, érzem, tudom.

Találkoztam Szerelmemmel. Most hirtelen arra gondolok, vajon mondhatom-e még így? Annyira zavart vagyok, nem is tudom. Már rosszul indult minden, csak a fekete macska hiányzott, egyéb minden benne volt, de végül is úgy tűnt minden jóra fordul, annyira boldog voltam. Amikor meg láttam, már tudtam, nincs semmi gond. Tetszett nekem, úgy ahogy volt. Tele voltam mosollyal, jó volt a kedvem. Segített nekem, aztán nagyokat beszélgettünk.

Türelmes voltam, de alig vártam, hogy megfogja a kezem, és finoman, de mégis férfiasan magához vonjon, és érezzem a bőre illatát.

Sétáltunk, szép helyen csendes, nagy fák vettek körül, mi meg csak meséltünk egymásnak. Éreztem a barátom, a lelkitársam, és vártam…..vártam. Apró kis jelzéseim voltak, de valahogy elsiklott felettük. Öleljem meg én? Hirtelen rám szakadt az érzés.

Nem fogja megfogni a kezem, mert nem akarja, valami visszatartja. Nem vagyok az, akire várt, valami van a levegőben.

A szomorúság finoman bevonta lelkem, de a mosoly ott maradt az arcomon, egy kicsit más, egy árnyalattal mélyebb, de ha nem nézted meg jól, akkor nem is volt különbség. Nincs semmi baj, mondogattam magamnak, lehetne rosszabb. Kedves volt, jó volt, és mégis éreztem, ahogy elveszítem. Nincs semmi baj. Elengedem, talán soha sem is volt az enyém, csak a gondolat, csak a fantázia játszott velünk.

Egy dolog vigasztal, nem fogom, nem kell magamnak mondanom később, hogy rajtam múlott, én rontottam el. Ez vagyok, nem lehetek más, mindenki más és más. Én ilyen vagyok.

Hazafelé sírtam. A sötétség eltakarta könnyeim, én meg engedtem, menjenek el ők is. Mindent elengedek, ami nem tartozik hozzám, annak mennie kell.

Nincs semmi baj. Szerelmem baráttá avanszált, így kellett legyen.

Akkor megszólalt a telefon, otthon baj van, ázik az egész műhely. Az anyagok, kész árú benne, ki tudja mennyi a kár? Felhívtam őt és mondtam, menjen be, nézze már meg, mi történik?

Visszahívott, ki volt kelve magából. Üvöltött a telefonban, mintha én lennék a hibás, hogy a szomszéd eláztatott…. harmadszorra.

Nyugtalan voltam, olyan fáradtan indult el, vajon, hogy érkezett? Bár későre, de jött az üzenet, minden a legnagyobb rendben. Jól van, nincs semmi baj.

Akkora fáradság vett erőt rajtam. Két éjszaka, két nap, és a sok izgalom kiütött rajtam. Száraz szemekkel, sírni sem volt már erőm, néztem az éjszakában, és arra gondoltam: holnap majd minden rendben lesz. Holnap majd gondolkozni fogok, hogyan tovább. Nincs semmi baj.

Csak pozitívan kell gondolkozni, és akkor minden rendben lesz. Az idő megoldja.

Nincs semmi baj.

Jazzt hallgatok, közben dolgozom, mert el vagyok maradva a papír munkákkal. Mióta elment Enikő magamnak kell minden unalmas munkát is megcsinálnom. Jaj, hogy unom….de ez van.

Ella Fizgerald és Luis Amstrong. Bár a szöveg angol, már annyit hallgattam, hogy szinte mindent értek. Szerelmes évődés, egymást kérdezése, finom vallomások. Annyiszor hallgattam, mégis mindig kapok még benne valami újat.

Új életet kezdek, vagy folytatom a régit új színekben. Még nem tudom, hogyan nevezzem, de a változás biztos szele már megérintett, és nem, vissza nem fordulok, legyen bármi is.

Egyesek azt mondják, hogy meg fogom bánni, mások, hogy az új sem lesz jobb. Ha nem próbálom meg, akkor honnan fogom tudni, hogy jobb lett volna vagy sem. Ne legyek önző, nem gondolhatok magamra. Tartsak inkább egy-két szeretőt, de a család maradjon.

Ezek mind tanácsok, jóindulatú vagy rosszindulatú….nem tudom. A sógorom szokta mondogatni, a jóindulatnál rosszabb csak a jó akarás. Apropó sógor, itthon voltak, és a férjem a drága elpanaszolta nekik, hogy nekem szeretőm van. Hát igen beletúrt a gépemben, és a régebbi beszélgetéseimet nyuszikámmal elolvasta. Bár azt is olvashatta, hogy semmi konkrét szerelmes vallomás nem volt rajta, ő mégis tücsköt, bogarat rám kiabál. Jaj, jaj, jaj, és ha tudná a többit? Akkor én lennék a világ kurvája? De az nem számít, hogy hosszú éveken át, hűséges voltam egy olyan emberhez, aki még a szeretetét sem tudta kimutatni, és kérleltem, és kérleltem. Most amikor már nem kell, most nagyon akar, most nagyon szeret, most érzem, hogy folyt meg a szerelem akarással. De ami ennél is utálatosabb, hogy a gyerekeket középre tette, beszélt velük az én esetleges kapcsolatomról, és a maga nézete szerint beavatta őket. Ez nagyon rossz húzás volt részéről. Megölte bennem azt a kicsi szeretetet is, ami még volt, sőt a sajnálatot…. Mindent.

Igen, jó volt ez a találkozás, még ha virtuálisan is nyuszikámmal, mert akkor kezdtem el gondolkozni azon, hogy nem olyan az életem amilyennek szeretném. És bár vele soha nem fogok találkozni, a szívemben mindig is kedves fog maradni. Ha lett volna valaha öcsém, akkor szerettem volna, ha olyan mint ő, még a hibáival is együtt. Igaz, hónapok óta már nem beszéltem vele, és nem is fogok, ő megmarad nekem annak a barátnak, aki visszaadta nekem az önbizalmamat, az önmagam szeretetét. Ő volt számomra egy lépés előre. Aztán kipróbáltam a szerető státust is, de nekem valahogy nem ment ez. Ha nincs benne a szívem, ahogyan Ő is mondja, akkor, az nem tökéletes. Az ilyen sztorik a Pecérnek valók.

Örülök neki, hogy megismerve Szerelmem ezt az érzést is újra megérhetem. Talán most megfontoltabban, talán mélyebben, mint az előzőeket. Nem tudom hogyan fog alakulni a kettőnk szerelme, de tudom, hogy mindent elfogadok, amit a sors ad, és semmit sem fogok sajnálni utólag, és bármi is legyen, én menni fogok előre. Dolgozom, és a gyerekeimre jobban odafigyelek. Még nem mondtam meg Macseknek sem, hogy vége, de ha majd jelentkezni fog szépen a tudtára adom. Nem sajnálom azt ami köztünk volt, érdekes tapasztalat, de hiányzott köztünk az a valami, az a szikra. Hiába ámítottam magam, tudtam, hogy ez csak olyan kis affér. Kedvest is lezártam, Szerelmem egészen kitörölte belőlem, hát nem érdekes? Na és ott van Sziporka úr, aki már alig várja, hogy találkozzunk, mert néha-néha még ment egy levél. Még gondolkozom rajta, hogy találkozzam-e vele, vagy nem, de mindenképp csak egy szimpla beszélgetésre, ha futná, mert a szívem 120-al foglalt. Nem fér oda már senki. Ő annyira betölti, még így távolról is, hogy csak zenél, zenél.

Egy előbbi posztomban írtam azt, hogy a testem-lelkem olyan, mint egy érdekes hangszer. Ha valaki megtalálja a módját, akkor csodálatos hangokat tud ebből a hangszerből kiváltani. A lelkem már az övé, és zenél, zenél. Várom, hogy a testem is ugyanazt érezze, mert akkor lesz tökéletes. Bízom benne, és mondogatom magamnak…………..csak pozitívan………..csak pozitívan.

                                             tiszta sor.

Cica-mica álmodozik. Bár mostanában nem volna neki szabad, mert minden léptét figyelik, minden mondatát, szavát kielemezik, azért titokban mégis álmodozik.

Cica-mica nem álmodozik sem jachtról, sem golfról, sem luxusszállókról. Nem, nem, ezek nem az ő álomkategóriái. De azért álmodik egy kisházról, aminek van egy kedves kis tornáca, tele virággal, és előtte zöld gyep és rózsák, és szőlő lugas.

Várom, hogy eljöjjön a szerelem, ami örök, és azt mondja nekem, mától mindent együtt csinálunk. Minden évben kirándulunk, körbejárjuk a világot, jó lesz a fapados is, és a csendes kis panziók, csak menni lehessen. Elmegyünk Párizsba, Londonban és Kínába. Megnézzük más emberek, hogyan is élnek, hogyan is szeretnek, aztán hazajövünk, mert mindenütt jó, de a legjobb itthon, a kandalló mellett. Szerelmemmel dolgozunk egész héten, de az estéket együtt töltjük el, a gyerekekkel közösen kirándulunk,(amíg még jönnek velünk) és megtartunk minden hagyományt, mert Cica-mica nagyon hagyománytisztelő és szereti, ha ajándékokat adhat és kaphat, szereti, ha a nagycsalád néha együtt van.

Színházba is megyünk, és moziba, és nagyokat sétálunk, csak úgy. Még az esőben is szeretek sétálni, de ha együtt leszünk, akkor esőben otthon ülünk, és teázunk, finom rubint teát, és meggyújtunk egy gyertyát, hangulatkeltés, meg a rossz szellemek elűzése végett, és amikor már beszélni sem akarunk…………..nagyokat hallgatunk.

De nem felejtettem el a lényeget sem. Mindennap csókkal ébresztjük egymást, és amikor akarjuk, nagyokat szerelmeskedünk. Csak úgy ráérősen, egymásra figyelve, néha változatosan, néha csak úgy, ahogy jön.

Néha verseket mondunk egymásnak, vagy valami különlegeset találunk ki, amivel megszínezzük a szürke hétköznapokat.

Jaj, én úgy tudnám imádni ezeket a hétköznapokat.

Nagyon fárasztó hetem volt, és közben jöttek ilyen-olyan sztresszelő dolgok. Mostanában egyfolytában beszélni akar velem, de nekem valahogy most sem erőm, sem kedvem hozzá. De azért csak erőlteti, csak nem hagyja abba. Nem fogom tudni, kikerülni, és már előre félek. Az ilyen nagy beszélgetések mindig úgy végződnek, hogy tele van vádaskodással, ígéretekkel meg olyan kezdjük újra szöveggel. Persze csak az kellene, hogy egyet jót dugunk, és akkor ő teljesen megnyugodna, én meg mérgelődnék, hogy most már megint kinek hazudok.

Nem tudom, nem tudom, mit csináljak?

J. barátnőm azt mondja, csak szerepeljek, a béke kedvéért…….. de vajon ez békét jelent? Ideid-óráig.

Még jó, hogy van ez a titkos szerelmem, bár még olyan plátói, de annyira fel tud vidítani, annyi mosolyt tud hozni a napjaimba, hogy máris hálás vagyok érte. Kellett nekem ez a szerelem.

Nem tudom, meddig maradok meg neked,

De a kezedet fogom, és őrizem a szemed.

Dolgozom, na nem ezerrel, csak mondjuk 40-el, de dolgozom.

Közben betéved hozzám egy véletlen kuncsaft, rendelést ad le.

Jóképű pasas, magas, jókötésű, óriási nagy kék szemekkel. Barna bőr, és kellemes vigyor, mosoly a száján, mint aki tudja magáról, hogy milyen sármos.

Leírom a rendelést, majd csütörtökre remélem meglesz, aztán beszélgetünk. Okos ember, érdekes témákról szól a duma. Egy kicsit a vallás, a hit és a dogma………….van ilyen.

Amikor közelebb lép hozzám kábé 2 méterre van tőlem, megcsap a bűz.

-         Istenem, -gondolom magamban-, hogy lehet egy ilyen embernek ilyen büdös szájszaga. Két méterről is érezni lehet.

Na nem azért mondom, mert most a szívem és eszem foglalt, más helyeken kóvályog, mégis arra gondolok, hogy a hideg is kirázna, ha ezt a férfit meg kellene csókolnom. Fuj, még egy puszit sem tudnék adni. Pedig nincs vele semmi baj, tiszta is, ápolt is……… de nem eléggé…….a szája büdös.

Aztán arra gondolok, hogy sajnos elég sokan vannak ilyenek. Pedig itt nem pénzről és nem márkáról beszélek, csak egy kis odafigyelésről. Önmagunkra való figyelésre.

Fáradt vagyok, mégis……. köszönöm jól vagyok. Ma 6-7 órát vezettem, nemrég értem haza, de olyan élményem volt, hogy szeretném megosztani veletek, veled. Pedig csak munka volt, de én j